Az útvonalban volt egy hosszabb városi szakasz, ott csodálhattam volna meg a névadó Mária kápolnát, de kívülről elég modernnek tűnt, így inkább hagytam. A Széchenyi emlékmű és kilátó is masszív ködbe burkolózott. Ezen a környéken ért utol Tamás, a Katarzis nélkül blog írója, kicsit beszélgettünk, aztán ő tovakocogott.
Kis idő múlva kiértem a Normafához, ahol rajzott a vasárnapi tömeg, mi lesz itt tavasszal, te jó ég… Elkezdett felengedni a talaj is, és növekedni a sármennyiség, főleg, hogy követtem a track szerinti alsó utat, ami még sárosabb volt, mint a felső. Elértem a másik névadó kápolnát, az Anna kápolnát, hát azt nem ismertem volna fel, ha más túratársak hangosan nem emlegetik, hogy ez bizony az. Két hölgy egyházi énekeket énekelt odabenn, kíváncsi vagyok, hányan akarták lepecsételtetni velük az itinert…
Valahol itt döntöttem el, hogy az első kör után valószínűleg kiszállok. Elég antiszociális hangulatban voltam, nem tudtam ellazulni, semmi kedvem sem volt ugyanazon az úton újra feljönni az Anna kápolnáig a sárban és a tömegben. Dél volt, kezdtem éhes is lenni, ezen kívül fizikailag nem lett volna gond továbbmenni, de valahogy nem jött meg az, amire számítottam, hogy séta közben majd rendezni tudom a gondolataimat, és találok egy kis lelki békét. Ahhoz valahogy ezen a hétvégén én és a környék nem tudtunk összepasszolni.