Még csak két hónapja futok újra, és Csonti előzetes ígérete szerint nagyon is óvatosan kezdtük el az edzéseket. Még mindig csak heti két futásom van, igaz, mellette járok konditerembe erősíteni, hogy kezdjek valamit a törzs- és egyéb izmaimmal. Az azért az előző két versenyen is látszott, hogy az állóképességem még nem az igazi, de gondoltam, nagyon jó viszonyítási alap lesz ez a későbbiekre, hogy most hol is tartunk.
A verseny előtti hét biztatóan alakult, voltam végre masszázson, ami január óta valahogy kimaradt, és utána úgy a negyedik napon elkezdett valahogy minden összeállni. Elmúlt az izmaimból a görcsösség, nagyon jól ment a keddi konditermi edzés is, és szerdán meg „úgy futottam mint a nyúl” a kihívás-napi edzésen.
Szóval minden adott volt egy jó futáshoz szombaton, talán az okozott zavart az erőben, hogy a hirtelen jött melegben 13:30-kor volt a rajt, és a patakparton ugye végig tűző napon kell futni. Én ugyan nyáron sem szoktam tartózkodni a melegben való futástól, de idén még kevés alkalom volt a melegben edzésre, nem nagyon volt idő megszokni.
A Garmin kifejezetten családias jellegű rendezvénynek tervezte ezt a futónapot, a bemondó többször is említette, hogy nem kell sietni, csak mosolyogni a fotósoknak, meleg van, csak óvatosan. Én még eddig egy versenyt sem tudtam mosolygós-kocogósra venni, annak ott van az összes edzésem, ebből a szempontból nem vagyok a rendezők álma, mondjuk fotogén se vagyok, úgyhogy mindegy is :)
Én előtte inkább attól tartottam, hogy túl sokan leszünk, és fel fogjuk tartani egymást, mert a bringaút nem valami széles. De a rajt után már az első km-nél azt vettem észre, hogy ma alighanem az órám ellen fogok futni, aminek nem örültem annyira. A nálam gyorsabbak hamar elléptek, a lassabbak lemaradtak. Megint próbáltam a lépésszámra figyelni, tudatosan lazán futni. Nagyon meleg volt, a szám hamar kiszáradt. A fordítónál éppen vizet cserkésztem magamnak, amikor valaki elüvöltötte magát, hogy „hajrá Király Andrea!!” Na, gondoltam, milyen kedves gesztus a rendezőktől, hogy mindenkinek név szerint drukkolnak, de aztán felismertem egy volt gimnáziumi osztálytársnőmet, akivel néha szoktunk futásról beszélgetni, mivel szintén futó. Köszönet neki a biztatásért, nagyon jólesett.
Az 5. km-től kezdtem 6 perc fölé csúszni, de nem sokkal, így kezdtem reménykedni a 6 perc alatti átlagban a végére. Ha valaki utolért, igyekeztem rátapadni, de nem nagyon tudtam, mindig lemaradtam. Próbáltam többször is ritmust váltani, amikor éreztem, hogy lassulok. 1500 méter volt hátra, már nagyon fáradt voltam, de nyomtam neki, gondoltam nem mehet el itt a végén… Szóval a célbaérős fotóim a szokásosak lettek, semmi mosoly meg könnyedség... Igaz, a célvonalon már integettem is meg mosolyogtam is, de arról a fotós lemaradt, hát így jártam.
47:33 lett a hivatalos időm, ami 5:56-os átlagot jelent. És ez az eredmény nagyon sokat jelent nekem, nagyon régóta nem futottam 6 perc alattit, és nem voltam abban sem biztos, hogy valaha is fogok még. És még csak az elején tartunk a munkának… Én tudom, hogy ebben benne van az elmúlt négy évem is, de két hónap teljes futásmentesség után, heti két tudatosan felépített edzéssel már majdnem ott tartok, mint életem legjobb formájában, valamikor 2015-ben. Nem ott, de már a közelében.
És tudom, hogy csak önmagammal versenyzek, és az órával, és a legoptimistább jövőképem is legfeljebb az, hogy valami faluszéli libakergetőn elcsípek egyszer egy korosztályos dobogót, de akkor is, nekem számít, hogy mit mutat az óra. És ezek a sikerélmények nagyon fel tudnak dobni.