Szép időnk volt, kicsit borús, de futáshoz éppen kellemes. A faluból rögtön felfelé kanyargott az út, ott még futottunk, aztán a csúcs alatti utolsó pár száz méter már jó meredek volt, de hát én akartam felmenni :) A tetőn van egy beton geodéziai mérőtorony, kicsit megmosolyogtató "megrongálni tilos" felirattal az oldalán. Azt, hogy felmenni „tilos és életveszélyes”, szerencsére már csak itthon olvastam, mert oda is fel kellett mászni persze. Csodaszép a kilátás, de nem nézelődtünk sokáig, mert hűvös szél fújt.
Lefelé találkoztunk egy csapattal, annyian voltak, hogy nem is osztálykirándulás, hanem egy komplett iskola lehetett… Eszembe is jutott, hogy „bezzeg az én időmben” milyen jó program volt ez, kár, hogy most nem annyira népszerű.
Szép, de nehezen járható úton mentünk lefelé az erdőben, pedig elvileg a kék túra útvonalán voltunk, de az ösvény szűk volt és köves. Szerencsére a terepfutócipőm jól kapaszkodott, örülök, hogy megvettem, megérte.
Aztán kiértünk a Gyadai-rétre, ami „hazánk egyik leghangulatosabb erdei tisztása”. Azt hittem, onnan már könnyebb lesz, de addigra már nagyon elfáradtam. Futottunk-sétáltunk felváltva, aztán megint egy erdős rész vissza a faluig, ahonnan elindultunk. Itt már elfogyott a fél liter innivalóm is, hiába, úgy látszik, jobban fel kell tankolni ezekre a túrákra.
Elmentünk a Bányász-emlékmű mellett, hát azt is megtudtuk, hogy egyszer volt itt egy szénbánya.
A végére még futottunk egy kicsit, valahol 18-20 km között lehetett a teljes táv. Szerencsére a faluban találtunk egy ivókutat, az életmentő volt.
Igazán szép volt, és végre egy kis természet, egy kis erdő, már nagyon hiányzott.