Két héttel a verseny előtt sikerült megfázni az uszodában, így a verseny hetében az észrevételeink szerint teljesítményfokozó hatással bíró köhögés elleni szirupot ittam, gondoltam, hátha ez is segít, rám fér :)
Pár nappal a verseny előtt igyekeztem tölteni a szénhidrát raktárakat, sok tésztát ettem, szombat délután próbáltam pihenni, és úgy álltam oda a rajthoz, hogyha nem is vagyok életem formájában, felkészültem, amennyire lehetett.
A célom az volt, hogy végig futva teljesítsem a távot, és lehetőleg könnyebben menjen a vége, mint Velencén, ahol az utolsó 4 km tömény szenvedés volt, sajgó ízületekkel, és totális kifáradással.
Gáborral megbeszéltük, hogy addig maradunk együtt, ameddig nagyjából közös a tempó, ez az előző versenyek alapján olyan 2/3 távig volt feltételezhető, a legjobb esetben is. Onnantól ő mostanában jobban bírja, mondtam többször is, hogy majd menjen el nyugodtan, számítottam rá, hogy így lesz.
Megbeszéltük, hogy nem futjuk el az elejét, mint Velencén, naná, hogy elfutottuk, kb. 16 km után lassultunk le arra a tempóra, amit az elejétől kellett volna tartani... hát fejben még érnünk kell erre, úgy látszik. Igaz, csak mentünk a tömeggel, és próbáltunk lassítani többször is, de akkor még nehéz volt abba belegondolni, hogy mi lesz majd ebből a végére. A frissítőknél ettünk banánt, én izoitalt is, vizet is. Volt nálam egy Magna shot, azt terveztem, hogy 15-nél megiszom az egyik felét, 25-nél a másikat. 25-nél derült csak ki, hogy már üres, mert az első körben kiittam az egészet, de mondjuk nem is volt semmi bajom az izmaimmal, az tény.
13-ig teljesen jól voltam, ott jött az első holtpont, amikor kezdtem magam nem jól érezni a bőrömben. Valahogy kikeveredtem belőle, de 16-nál jött még egy, aztán 19-nél belassultam annyira, hogy Gábor az Árpád-hídra való felfutáskor el is lépett tőlem. Addig jobban telt az idő, néha beszélgettünk, és találkoztunk egy maratonon futó ismerőssel is, aki pár km-en jött velünk, én meg hallgattam őket. A szigeten viszont már egyedül futottam, azzal foglaltam el magam, hogy a belesétálókat biztattam, hogy hajrá, már nincs sok, úgy láthatólag jólesett nekik, aztán ki tudja :) Meg azon töprengtem újfent, hogy nem vagyok normális, és minek kell ez nekem?
A frissítőnél volt magnézium, naná, hogy végigittam az egész kínálatot, víz, magnézium, izo, kóla, aztán az egész lötyögött a hasamban, sajnos semmi sós nem volt kirakva, pedig jó lett volna. Így jár, aki nem tájékozódik előre, hogy mi lesz a kínálat a frissítőpontokon, és még az útvonalfilmet se nézi meg :)
Futottam, bár eléggé belassulva, itt már kicsivel 7 perc fölötti ezrekkel, de úgy voltam vele, hogy amíg futok, addig nem érdekel, milyen gyorsan. Felfutottam a Margit hídra is, és valahogy elértünk a Nyugati téri felüljáróhoz, ahol egy hang azt mondta, hogy "ne álljatok meg, mert lemerevedtek"... Ezek után eszembe se jutott volna megállni, bár addig se nagyon, mert nekem tényleg eléggé nehezemre esik újra nekiindulni. Még volt egy frissítőpont, ahol előre elhatároztam, hogy csak vizet iszok, és beleöntöm a Magna shot másik felét. Amikor láttam, hogy üres, bekapcsolt bennem a vészhelyzeti terv, és megint végigettem-ittam amit elém nyújtottak, vizet, izót, magnéziumot, szőlőcukrot, a maradék eszemmel szerencsére a kólát már nem... aminek eredményeképpen pár száz méterrel később tűnődni kezdtem azon, hogy most akkor hányjak vagy ne hányjak?
Valahol itt hirtelen mellém ugrott valaki, hogy "itt ne hagyj", majd a frász tört ki, kiderült, hogy Gábor az, akiről azt hittem, hogy már kilométerekkel előrébb jár valahol... Kérdezte, hogy tudok-e még futni, mondtam, ha ez a tempó futásnak nevezhető, akkor igen, tudok, végül is... Mondta, hogy ő már nem annyira, és önzetlenül mondta, hogy menjek, pár lépést sétáltam vele, de tudtam, ha megállok, nekem is végem, és összeszedtem magam még utoljára. Az utolsó 3 km-en egészen feléledtem, újra 7 perc alattiakat futottam, és végül is sikerült a tervem, végig futva teljesíteni az első 30 km-t. 3 óra 20 perc 20 másodperc lett az időm, 6:37-es átlag, elfutott elejével, belassult végével, rengeteg tanulsággal.
Ami meg külön öröm, hogy az ízületeim is sokkal jobban viselték, mint Velencén, tulajdonképpen nem fájt semmim úgy, ahogyan ott. Elfáradtam, persze, de nem az volt az első gondolatom a célban, hogy hol egy fájdalomcsillapító... de otthon azért a nap további részében jobban esett pihengetni az ágyon.
Persze este már nem az járt a fejemben, hogy nem vagyok normális, hanem mindenféle tervek a jövőre nézve :)