Egy kollégámmal indultunk útnak, aki nálam sokkal gyakorlottabb túrázó, de most nem tiltakozott, hogy „csak” a 15-ön menjünk. A rajtnál nem volt nagy tolongás, hamar megvolt a papírmunka, és tudtunk indulni. Nem tudom, mekkora lehetett a résztvevők száma, volt még 40-es, és 55-ös táv is, hát minden tiszteletem, aki nekivágott valamelyiknek.
Az itiner lényegre törő volt, és jó nagy betűkkel írták, mégis már a második sornál elnéztük. „Amikor utadat keresztezi a Z jelzés, fordulj jobbra” – hát mi, amikor megláttuk a zöldet, el is mentünk jobbra, így sikerült is a másik irányból elkezdeni a teljesítést. Utólag láttuk, hogy itt még a piroson tovább kellett volna menni, egészen pontosan 3,41 km-ig, de nem voltunk egyedül, később másokkal is találkoztunk, akik fordítva teljesítették a kört.
Nekiindultunk hát a hegyeknek a frissen esett hóban, előttünk talán egy-két ember taposott ösvényt, nem volt könnyű haladni. A látvány meseszép volt, a pénteki ítéletidőnek nyoma sem volt, a nap is kisütött. A Klastrom-kútnál megtaláltuk a túra kódját, és ekkor esett le, hogy fordítva megyünk. Úgy döntöttünk, végül is mindegy, már nem fordulunk vissza emiatt.
Később találkoztunk egy túrázó hölggyel, aki figyelmeztetett minket, hogy „egy állat van az úton, aminek szarva van, és támad”. Hűha, mi lehet az, és tényleg, egy jól megtermett kos őrizte az utat „itt ugyan senki nem megy át” arckifejezéssel. Amikor közelebb mentünk hozzá, támadólag lépett fel, így jobbnak láttuk a bokrok között átsettenkedni mellette, de még egy darabig követett minket, láthatólag nem tudta eldönteni, hogy megegyen-e vagy sem.
A koskaland után haladtunk tovább, próbáltuk fordítva is értelmezni az itinert, a piros + jelzést még megtaláltuk aránylag könnyen. De ott már senki nem járt előttünk, a szűz hóban kellett törni az utat, a fák a csúcsukig behavazva, így elég nehéz volt a jelzést észrevenni rajtuk. Kapaszkodtunk felfelé, egy elég nehezen járható árokban (patakmederben?) Utólag a térképet nézve az derült ki, hogy valahol balra letértünk a pirosról. Láttam én az órán, hogy itt van mellettünk valahol a piros, de egy magas, meredek hegyen kellett volna átmászni, és azt nem mertük bevállalni, mentünk tovább, hátha visszatérünk valahogy a jó útra. Na, ez a rész volt ahol csak mi és a természet, sípcsontig érő szűz hó, hófúvások, madárcsicsergés, tényleg idilli volt, de azért egy idő után elkezdtük hiányolni a jelzett utat. Egy idő után nem volt más lehetőség, elkezdtünk ereszkedni a hegyoldalon toronyiránt, elég meredek volt, tele kivágott fákkal, a hótól nem lehetett látni, hogy az ember mire lép rá, egy idő után én leültem, és elkezdtem lefelé seggen csúszni, még az volt a legjobb választás, már miután abba tudtam hagyni a röhögést…
A legalján tényleg ott volt a piros +, leporoltam magamról a havat, egész jól megúsztam a kalandot, nem ázott át semmim. Itt már találkoztunk túratársakkal, ki a jó irányban teljesített, ki hozzánk hasonlóan fordítva. Egy fiatalemberrel konzultáltunk, ő mondta meg, hogy melyik irányban van a következő ellenőrzőpont. Elindultunk, de valahogy mindkettőnknek az az érzése volt, hogy itt már jártunk, nagyon furcsa volt. Később megnéztem otthon a tracket, azért volt ez a furcsa érzésünk, mert az eltévedéskor tettünk egy fölösleges kört, és a piros + jelzésre értünk ki, ahol előzőleg már jártunk. Pont mint Micimackó… 1 óra 10 percet és 2,2 km-t tettünk bele a túrába pluszban, egy, a térképen is „nehezen járható”-nak jelölt helyen, amibe gondolom nem volt beleszámítva a 30-40 cm hó, amikor a járhatóságát véleményezték.
Innen már gyakorlatilag sima ügy volt a tájékozódás, végig tudtuk követni a jelzett utat, de azért az sem volt olyan könnyen gyalogolható. A kalandozás elég sokat kivett belőlem, itt már örültem, hogy nem vállalkoztunk a 30-as távra. Néhol megálltunk készíteni pár hangulatképet, tényleg végig meseszép volt a táj, a sok hóval, az ég gyönyörű kék, sütött a nap is.
A Boldog Özséb kilátótól lefelé ereszkedtünk, több ponton szép kilátással a környékre, ide érdemes lesz majd eljönni más évszakban is. A faluba érve összeállt a kép, hogy hol mentünk el rossz irányba. Végül is teljesítettük így is, csak a saját dolgunkat nehezítettük meg azzal, hogy olyan terepen kezdtünk, ahol nem voltak nyomok, így könnyű volt eltévedni.
Végül 6 és fél perccel a szintidőn belül, de beértünk a célba.
Én jól elfáradtam, de nem bántam meg egy percét sem, csodaszép volt, és nagy élmény.