Négykor indult a busz a Hősök teréről, annak nem örültem annyira, főleg, hogy alig tudtam valamit aludni előtte. Sokat agyaltam azon, mit vigyek, mit vegyek fel, persze most már okosabb vagyok, de utólag ez mindig könnyű, előtte nem annyira.
Mintegy négy órás buszozás után indultunk neki a túrának, rögtön felfelé, valahol felettünk látszott egy hatalmas hegy, olyasmi, amihez itthon nem vagyunk szokva. El is gondolkoztam, hogy tényleg az én sportom-e a hegymászás… Viszont a táj máris elvarázsolt. A pihenőknél csináltam pár fotót, egyébként meg haladtunk felfelé. Útközben találtunk egy nagy farakást, és a túravezető mondta, hogy helyi hagyomány errefelé, hogy a menedékházba igyekvők felvisznek egy-egy rönköt. A vállalkozóbb kedvű férfi csoporttagok vittek is, jó fotótéma volt a felfelé araszoló rönkök látványa, és így a tempó is lassult egy picit kényelmesebbre.
A Stefanika menedékháznál volt az első hosszabb pihenő, onnan máris lenyűgöző panoráma nyílt a környékre, és ott van a világ egyik legszebb kilátásával rendelkező kerti budija is :) Kellemetlen hideg szél fújt, fel kellett öltözni, de a nap sütött szépen. Igazából egész úton le-felvettük a kabátot, mert a gerincen fújt a szél, a mászástól meg kimelegedtünk.
Innen egy úgynevezett gerincúton indultunk el a Gyömbér és a Chopok felé. Csodálatos kilátás, meredek hegyoldalak, köves, néhol nehezen járható ösvény… Minden pillanat megérte. Közben egy terepfutó verseny résztvevői haladtak el mellettünk, Gábor máris a nevezést kezdte tervezgetni a következőre.
Első csúcsunk a Gyömbér (Dumbier) volt, az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsa (2043 m). Itt már rengeteg volt a kő, a turistaút is a köveken vezetett, szerencsésebb esetben úgy, mit a régi római utak, de nagyrészt lehetett zergeként ugrálni kőről-kőre. A csúcson is mindenfelé kövek, volt egy kereszt és egy betonoszlop is, mindkettő nagy népszerűségnek örvendett, mindenki ott akart csúcs-fotót csinálni. Csodás körpanoráma, a felhők fölött a Magas-Tátra is látszott, olyan volt az egész, mint egy képeslap. Hosszabb pihenő és csoportkép készítés után indultunk át a Chopokra a gerincúton.
Gáborból itt már nagyon kitört a futó énje, és gondolom, ki is akarta próbálni, mennyire futható a terep, úgyhogy megbeszéltük és előrement, és meg kapaszkodtam felfelé gyalog. A túrabotokkal és a nyakamban a fényképezőgéppel nem akartam futni, így legalább tudtam menni a saját tempómban, és itt-ott fényképezni.
A Chopoknál megvárt, bementünk az étterembe enni valamit, majd felmásztunk az ottani (természetesen köves) csúcsra is. A buszon olvastam a Chopok sárkányáról, kiszúrtuk, hogy a lanovka állomás tetején van, úgyhogy átvonultunk oda sárkányt nézni. A háromfejű Demián sárkány igen fotogén szobra 3 méter magas, és két feje „büszkén okádja a tüzet és a füstöt, a harmadik torkában pedig megtalálható a rézharang, mellyel, ha megszólaltatja, a szerencsét hívja el! Demián Sárkány a gyemenói kincsek leghatalmasabb őrzőjének megszületését egy a sárkányról szóló liptói legenda ihlette, mely a gyemenói barlangokban élt.”
Itt a Chopokon már nehezen sikerült a szervezőknek összeterelni a csapatot, úgyhogy elég hosszú idő eltelt, mire elindultunk lefelé. Meredek, és - hogy-hogy nem – köves ösvényen ereszkedtünk, az már fárasztó volt, folyamatosan hol kicsit, hol nagyot lépni, megkönnyebbültem, amikor kiértünk egy viszonylag simább és szélesebb útra. Innen már csak egy sípályán és egy erdőn mentünk keresztül, majd rövid országutas gyaloglás után elértük a buszparkolót.
Elfáradtunk, de megérte, nagyon szép túra volt, csodás táj, a kilátás… remélem jövünk még errefelé.