Erre a hétvégére egy Börzsöny túrát választottam, ha nem is Gémes 30, de ugyanott van a rajt, naivan azt hittem, hogy _majdnem_ olyan lesz. Most is bebizonyosodott, hogy „ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz”. Mindkét rendezés csillagos ötös, de az útvonal nem is lehetne különbözőbb.
9:20-kor rajtoltam a diósjenői Boróka-házból. Már a rajtnál is jó benyomást tettek rám a rendezők, pogácsát, limonádét kínáltak. Kaptam térképet, és szöveges leírást is, a térkép eléggé egyértelmű volt, ezért nem is olvasgattam. Zöldön a Csóványosig, na akkor induljunk is. Az elején együtt mentünk egy túratársnővel, még a faluban elkarikázott előttünk egy fekete, 60-80 cm körüli sikló(?), azta mekkora, jegyeztem meg különösebb hűhó nélkül. Ő kicsit csodálkozott, de aztán elkönyvelte, hogy úgy látszik, ilyen gyakran előfordul :)
Egy ideig együtt kapaszkodtunk felfelé, jót beszélgettünk, de aztán én elléptem, mondta ő is, menjek csak a saját tempómban. Az útvonal kitartóan ment felfelé, valahogy úgy voltam vele, mint amikor először mentem fel Dobogókőre, hogy jobbra nézek, eget látok, balra nézek, ott is csak eget látok, de előttem csak hegyek. Később kiderült, hogy az első 8 km-re 734 m szintemelkedés esett, ha fellapoztam volna a szöveges itinert, én is rájöhettem volna, de talán jobb is, hogy nem. 1 óra 48 perc alatt értem fel a Csóványosra, hivatalosan 938 m magasra. Elkönyveltem, hogy még sohasem jártam itt, ezért felmásztam a kilátóba – még 133 lépcsőfok – körbenézni.
A térkép szerint a piroson kellett továbbmenni Királyházáig. Innen nem meglepően a meredek lejtők jelentettek nehézséget, az első elcsúszásra nem is kellett sokat várni a poros, törmelékes lejtőn. Kicsit meghúztam a jobb combom, ez aztán utána fájdogált, nem voltam boldog. Feledtette a nehézségeket a Nagy-Mána csodaszép környéke – itt sem jártam még ezelőtt, nézelődtem, fényképezgettem.
Később volt még egy nagyon meredek szakasz, ott rám nem jellemző módon még kétszer seggreültem, de ahogy elnéztem/hallottam a túratársakat, nem csak én. Leérve megmosakodtam kicsit a patakban, jólesett.
A második ellenőrző pontnál, Királyházánál azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk, háhá… Kezdődött egy olyan meredek felfelé mászás, hogy újfent patakokban kezdett rólam folyni a víz. Elhagytam néhány túratársnőt, az egyik megkérdezte, tudom-e hol vagyunk, azt mondta, azért kérdezi, hogy megjegyezze, soha többet ne jöjjön erre. Hajlamos voltam egyetérteni vele, 800 méter alatt másztunk 174 méter szintet, és ekkor már majdnem 4 órája úton voltunk. Jellemző a terepviszonyokra, hogy 15 km-nél jártunk ekkor, a múlt héten ekkorra már beértem a célba 21 km-en…
Következett egy kicsit nyugalmasabb rész a sárgán, Bugyihót megismertem, ott már jártam ezelőtt. Itt voltak futhatóbb szakaszok, kicsit bele is kocogtam, de nagyon kimerült voltam hozzá, hogy hosszabbakat fussak. A Csánki-kert frissítőpontnál kisebb tömeg verődött össze, több futó, egy nő egy gyerekcsoporttal, megsüvegelendő teljesítmény az alsósnak látszó gyerekektől itt végigmenni.
Most már a sárgán kellett haladni a célig, eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez a Gémes 30 eleje, csak a másik irányba. Kicsit nehéz a felfogásom, na. Valamiért azt hittem, hogy ugyanazon a kellemes, kicsit unalmas útvonalon megyünk majd vissza Diósjenőre, mint a Gémes 30-on szoktunk. Na de a VIDE túraszervezői nem szerették volna, ha a túrájukba unalmas elemek vegyülnek, ezért következett a Kámor – lefelé. A kilátásról csináltam pár fotót, az még mindig csodaszép, aztán végleg elengedve azt a tervet, hogy ma itt én még futok, elkezdtem ereszkedni.
Közben még rövid kitérőt kellett tenni a Hugó-villához, ahol volt egy matricás igazolóhely. Ezt a kiszalagozott letérést simán elmulasztottam volna, ha nincsenek túratársak éppen előttem, de így szerencsére begyűjtöttem én is a matricát. Aztán vissza kellett mászni a sárgára, az összes aprószentek felemlegetésével persze, ekkor már nagyon nem esett jól a kapaszkodás.
Újdonságként a sárgán kétszer meg kellett mászni a vadkerítést, ez tavaly még nem volt ott, ez külön színesítette az élményt. A kedvenc rétem következett, a Kun-rét, itt csináltam már több szép fotót is régebben. Újraépítették az összedőlt kilátót, fel is másztam körülnézni, ha már ott vagyok.
Innen már tényleg csak lefelé kellett menni, az utolsó, talán két kilométeren lehetett volna futni is, de akkor már nem volt hozzá különösebb lelkesedésem. Végül 6 óra 46 perc alatt beértem, 27,3 km-t tettem meg ezalatt, 1300 méter szintet küzdöttem le.
A célban később összefutottunk a reggeli túratársnőmmel, ő említette, hogy éppen beért szintidőre, utána gondoltam bele, hogy egy ilyen terepen a 7 órás szintidőt vajon kire találják ki? Én, mint túrázó, gyakorlatilag folyamatosan előzgettem a többieket, engem összesen két túrázó, és a futók értek utol, és én is éppen csak hogy teljesítettem a szintidőt. Ha lementem volna megnézni a Hugó-villánál a barlangot, már necces lett volna. Pihenni gyakorlatilag nem is álltam meg, az összes időveszteséget a Csóványosnál a kilátón, és a fotók készítésével szedtem össze.
Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy a Cserháti tótúrán a 46 km-re 11 óra a szintidő, vajon ez tartható-e nekem? Szerencsére most útközben nem érintett ez a szintidő kérdés, gyakorlatilag meg se néztem, mennyi az annyi, de hát érdekes gondolat.
Maga a túra csillagos ötös volt, a tájékozódás könnyű, mindenre kiterjedő írásos anyag, jó ellátás, kedves rendezők. Mindehhez kemény, de csodaszép útvonal.
Nagyon örülök, hogy nem felejtettem otthon a túrabotot, sokat segített. Rengeteg volt a mászás és a meredek ereszkedés – ezt azért annyira nem szeretem, kevés volt a lankás futható szakasz, de hát ez a Börzsöny. Ami „nem fáj, csak másképp jó”.
Képek: Sisa Pista 25