Vasárnap délelőtti kerékpározás a Duna-parton, de most tényleg beszéljenek a képek:
0 Comments
Tavasszal Velencén már volt egyszer 28, de nekem több még soha, így ez számított idén a fő célnak. Nyáron műveltem többféle egyéb sportot is, de amikor feliratkoztam a BSI 30 km-es felkészítő edzéstervére, akkor azért láttam, hogy megvan a futásból is, amennyi kell. Többé-kevésbé végig sikerült is igazodni ehhez a tervhez, az elején főleg többé, a végén már kevésbé. Arra figyeltem, hogy a hétvégi hosszúk meglegyenek, a hétköznapokat meg főleg ahogy az élet hozta.
Két héttel a verseny előtt sikerült megfázni az uszodában, így a verseny hetében az észrevételeink szerint teljesítményfokozó hatással bíró köhögés elleni szirupot ittam, gondoltam, hátha ez is segít, rám fér :) Pár nappal a verseny előtt igyekeztem tölteni a szénhidrát raktárakat, sok tésztát ettem, szombat délután próbáltam pihenni, és úgy álltam oda a rajthoz, hogyha nem is vagyok életem formájában, felkészültem, amennyire lehetett. A célom az volt, hogy végig futva teljesítsem a távot, és lehetőleg könnyebben menjen a vége, mint Velencén, ahol az utolsó 4 km tömény szenvedés volt, sajgó ízületekkel, és totális kifáradással. Gáborral megbeszéltük, hogy addig maradunk együtt, ameddig nagyjából közös a tempó, ez az előző versenyek alapján olyan 2/3 távig volt feltételezhető, a legjobb esetben is. Onnantól ő mostanában jobban bírja, mondtam többször is, hogy majd menjen el nyugodtan, számítottam rá, hogy így lesz. Megbeszéltük, hogy nem futjuk el az elejét, mint Velencén, naná, hogy elfutottuk, kb. 16 km után lassultunk le arra a tempóra, amit az elejétől kellett volna tartani... hát fejben még érnünk kell erre, úgy látszik. Igaz, csak mentünk a tömeggel, és próbáltunk lassítani többször is, de akkor még nehéz volt abba belegondolni, hogy mi lesz majd ebből a végére. A frissítőknél ettünk banánt, én izoitalt is, vizet is. Volt nálam egy Magna shot, azt terveztem, hogy 15-nél megiszom az egyik felét, 25-nél a másikat. 25-nél derült csak ki, hogy már üres, mert az első körben kiittam az egészet, de mondjuk nem is volt semmi bajom az izmaimmal, az tény. 13-ig teljesen jól voltam, ott jött az első holtpont, amikor kezdtem magam nem jól érezni a bőrömben. Valahogy kikeveredtem belőle, de 16-nál jött még egy, aztán 19-nél belassultam annyira, hogy Gábor az Árpád-hídra való felfutáskor el is lépett tőlem. Addig jobban telt az idő, néha beszélgettünk, és találkoztunk egy maratonon futó ismerőssel is, aki pár km-en jött velünk, én meg hallgattam őket. A szigeten viszont már egyedül futottam, azzal foglaltam el magam, hogy a belesétálókat biztattam, hogy hajrá, már nincs sok, úgy láthatólag jólesett nekik, aztán ki tudja :) Meg azon töprengtem újfent, hogy nem vagyok normális, és minek kell ez nekem? A frissítőnél volt magnézium, naná, hogy végigittam az egész kínálatot, víz, magnézium, izo, kóla, aztán az egész lötyögött a hasamban, sajnos semmi sós nem volt kirakva, pedig jó lett volna. Így jár, aki nem tájékozódik előre, hogy mi lesz a kínálat a frissítőpontokon, és még az útvonalfilmet se nézi meg :) Futottam, bár eléggé belassulva, itt már kicsivel 7 perc fölötti ezrekkel, de úgy voltam vele, hogy amíg futok, addig nem érdekel, milyen gyorsan. Felfutottam a Margit hídra is, és valahogy elértünk a Nyugati téri felüljáróhoz, ahol egy hang azt mondta, hogy "ne álljatok meg, mert lemerevedtek"... Ezek után eszembe se jutott volna megállni, bár addig se nagyon, mert nekem tényleg eléggé nehezemre esik újra nekiindulni. Még volt egy frissítőpont, ahol előre elhatároztam, hogy csak vizet iszok, és beleöntöm a Magna shot másik felét. Amikor láttam, hogy üres, bekapcsolt bennem a vészhelyzeti terv, és megint végigettem-ittam amit elém nyújtottak, vizet, izót, magnéziumot, szőlőcukrot, a maradék eszemmel szerencsére a kólát már nem... aminek eredményeképpen pár száz méterrel később tűnődni kezdtem azon, hogy most akkor hányjak vagy ne hányjak? Valahol itt hirtelen mellém ugrott valaki, hogy "itt ne hagyj", majd a frász tört ki, kiderült, hogy Gábor az, akiről azt hittem, hogy már kilométerekkel előrébb jár valahol... Kérdezte, hogy tudok-e még futni, mondtam, ha ez a tempó futásnak nevezhető, akkor igen, tudok, végül is... Mondta, hogy ő már nem annyira, és önzetlenül mondta, hogy menjek, pár lépést sétáltam vele, de tudtam, ha megállok, nekem is végem, és összeszedtem magam még utoljára. Az utolsó 3 km-en egészen feléledtem, újra 7 perc alattiakat futottam, és végül is sikerült a tervem, végig futva teljesíteni az első 30 km-t. 3 óra 20 perc 20 másodperc lett az időm, 6:37-es átlag, elfutott elejével, belassult végével, rengeteg tanulsággal. Ami meg külön öröm, hogy az ízületeim is sokkal jobban viselték, mint Velencén, tulajdonképpen nem fájt semmim úgy, ahogyan ott. Elfáradtam, persze, de nem az volt az első gondolatom a célban, hogy hol egy fájdalomcsillapító... de otthon azért a nap további részében jobban esett pihengetni az ágyon. Persze este már nem az járt a fejemben, hogy nem vagyok normális, hanem mindenféle tervek a jövőre nézve :) Az első Ősfenyves futáson vettünk részt ma, és ezt az eseményt igazán kár lett volna kihagyni. Fenyőfőn volt a rajt, ami egy kellemes kis zsákfalu a Bakonyban. Nekem annyira megtetszett, hogy gondolkodás nélkül odaköltöznék, ha tehetném. Tágas utcák, sok zöld, csend, körös-körül erdő... A nevezés gördülékenyen ment, interneten előneveztünk, és a helyszínen fizettünk. A nevezési díjban benne volt a verseny utáni vaddisznógulyás is :) Két távon lehetett futni, 10 és 20 km-en, mi a 10-et választottuk, tekintettel arra, hogy a jövő héten vár minket a Coca-Cola Testébresztő 30 kilométer. Egyszerre indult a két táv, rövid falusi szakasz után betértünk az erdőbe, és csak az utolsó pár száz méteren jöttünk ki onnan. Az út kellemesen futható volt, a levegő kristálytiszta, mi kell még? Nagy elvárásaim nem voltak az időeredmény tekintetében, egész héten köhögtem és fújtam az orrom, aminek folyamán a legenyhébb emelkedőt is felismertem a légzésem hangjából... Pedig nem volt sok szint, mert amin ilyen állapotban is fel tudok futni megállás nélkül, az igazán nem mondható vészesnek. Még ehhez képest elég jó tempót mentünk, aztán 3 km-nél éreztem, hogy jó-jó, de nekem Gábor kicsit gyors, mondtam menjen, majd jövök én is. Nem akartam feltartani sem, és magamat sem stresszelni a túl gyors irammal. Onnantól futottam a saját tempómat, kanyarogtunk az erdőben, néha találkoztunk túrázókkal. Volt pár száz méter kellemetlenül homokos rész is, kicsit az is belassított. 6 és 7 km között volt egy frissítőpont, ittam pár kortyot valami sárga színű csodaitalból. A végén egy enyhe emelkedőn befutottunk a faluba, ahhoz pont elég volt, hogy kifogyjak az oxigénből, és hálát adjak az előrelátásunknak, hogy nem a 20 km-re neveztünk... Az még egy kör lett volna, igazából bármikor máskor azt mondom, miért ne, de most elég volt ez így. Éppen befértem az 1 órába 59:58-al, de igazából az órám csak 9700 méternek mérte a távot, de ez az idő még akkor is teljesen jó. A célban kaptunk befutóérmet, egy kinyomtatott papírt az eredményünkkel, és éppen elkészült a vaddisznógulyás is. Megkóstoltuk, igazán finom volt. Énnekem ez mindenképpen egy jövőre is eljövünk típusú verseny :) |
ABOUT
54 éves érdi nő vagyok, amatőr futó, túrázó. Archives
September 2023
Categories |