Reggel 7 óra, -9 fok, hóval borított futópálya. Két hónap múlva Róma maraton, és én érzem már, hogy valami nem jó. Az aznapi feladat nem tűnik nehéznek, 2 vagy 3 km 6:30-6:40-es tempóban, de két kör után belassulok, a 7 perces tempóval küzdök ismét, és megint… és akkor tudatosodik bennem, hogy ebből így nem lesz maraton, ebből így nem lesz semmi. Még azt is nehezen tudom elképzelni, hogy valaha még újra versenyben leszek bármelyik egyéni csúcsomért is.
2017 október 15.
A 10 km rajtjához indulunk. Felkészültem, 6 hónapja edzővel dolgozom, lefutottam mindent, amit kért. A korábbi tesztversenyek ígéretesek, és már az is nagy szó, hogy itt állok, és versenyben vagyok az egyéni legjobbamért. Ezzel már gyakorlatilag elértem azt, amiről januárban még álmodni sem mertem.
BSI rendezte verseny, és a szokásos, vagy annál is nagyobb tömeg, elfog a „nem szeretem ezt” érzés. A maraton háromnegyed órával előttünk indul, Gábort keressük a tömegben, átvesszük tőle a meleg pulcsit, kicsit biztatjuk, feszültnek látszik. Pár perc van a rajtig, amikor hirtelen félrelöknek a korláttól, és tömegesen kezdenek átmászni rajta az elkésett futók, közöttük BSI futónagykövet is… kicsit visszasírom a pozsonyi szervezettséget, ez a mentalitás annyira hazai, hogy én szégyellem magam helyettük is.
Elmegy a maratoni mezőny, végre el lehet menni wc-re, átöltözöm, melegítek. Beállok a rajtzónámba (a kapun keresztül…) Sokat nem is kell várni a rajtig, már megyünk is. Amikor beáll a tempó, ránézek az órára, 5:16, remek, egyelőre jó lesz. Ha 5:34-nél jobb ezreket futok, meglehet az egyéni csúcs. Reális esélye nem tudom, mennyi van, előző hétvégén a teszt tempófutás csak 5:49-el ment (igaz, ott egyedül voltam). Két hete megfáztam, és kimaradt pár edzés, a nátha és a köhögés még mindig bennem van, dacára a rengeteg Béres cseppnek, ginzengnek, gyömbérnek és hasonlóknak.
De egyelőre jól megy, mellém szegődik egy piros pólós futótárs, egy pillanatra oldalra nézek, egy idősebb, szemüveges férfi. Úgy látszik, kinézett engem nyúlnak, mert elszántan követ a ritmusváltásoknál is, futunk egymás mellett, nekem is jólesik, könnyebb tartani a tempót.
A nyugati téri felüljárónál még friss vagyok, nem is nagyon veszítek időt. A frissítőpontnál csak pár korty vizet iszom, loholok tovább, nem sokkal utána elveszítem valahol a nyulat, párszor hátranézek, hogy merre lehet, de nem tudom, hogy megelőzött valahol, vagy lemaradt.
A városligeti hídon megiszom az energialöttyöm felét, úgy kalkulálom, nemsokára jön egy vizes frissítőpont, és ott majd iszok rá, de túl messze van, szúrni kezd az oldalam. Meg is fogadom, hogy legközelebb 10 km-en vízen kívül nem frissítek semmivel.
Lassulok, de még jó vagyok, minden ezer 5:34 alatti még, de az kicsit demoralizál, hogy egyre később vannak a hivatalos km táblák annál, ahol az órám jelzi az egész km-t… Ezek szerint ez a pálya is hosszabb lesz, mint 10 km, így fogy az esélyem arra, hogy a hivatalos időm jobb legyen a 2015-ösnél. (Akkor a pálya 10,03 km volt)
Próbálok gyorsítani, de elkezd sípolni megint a tüdőm, a 7-8-9 km nem sikerül jól. 9 körül utolér egy lány, és megszólít, hogy „emelje fel a fejét, és akkor majd jobban kap levegőt” Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy megint lemagáztak, és vajon milyen hangja lehet annak, ahogy a levegőt veszem, de felemelem a fejem, és tényleg jobb… Ott is hagyom a jószándékú hölgyet, és az utolsó km-t még behozom 5:37-re.
A vége 10,28 km, 57:04 és 5:33-as tempó. Otthon megnézem a két futást a Garminban, 10 km-nél a 2015-ös 55:35, a tegnapi 55:36… Egy másodperc… Azaz nem kérdés többé, hogy „ott vagyunk már?” mert ott vagyunk. Ott, ahol 2015-ben. Lehet alapozni, lehet tervezni, lehet továbblépni.
Közben nézem Gábort a Garmin LiveTrack-en, hogy merre jár, ő is nagyon jól tartja magát, végül befut 4 óra 21 perccel, egyéni legjobbal a harmadik maratonján, ezúton is gratulálok neki.
Amíg várjuk Gábort, megveszem és dedikáltatom Lubics Szilvi könyvét. Mélyen tisztelem az ultrásokat, még ha én nem is leszek az soha, de sok inspirációt lehet gyűjteni a történeteikből.
Ezzel ennyi volt az őszi versenyszezon. Idén már nem tervezek versenytempót futni, viszont szeretnék elmenni egy-két túrára, az mostanában kimaradt, mert csak erre a 10 km-re akartam koncentrálni.
Összességében elégedett vagyok, hogyne lennék az, tényleg komolyan tartottam attól, hogy nem fogok tudni ide újra felkapaszkodni, és mégis sikerült.