Az erdő már a november végi arcát mutatta, kevés a fákon a levél, borongós, szeles idő is volt, de futásra éppen megfelelő hőmérséklet. Az emelkedők kivételével mindenhol futottam, néhol kicsit nehezen lehetett haladni a sárban, meg a mély lópata nyomokban, és a mezőn rengeteg lócitromot kellett kerülgetni :) És csak egyszer estem el, lejtmenetben a levelek alatt ráléptem egy kőre, és elhullottam, mint a leszakajtott virág, vicces volt.
Turistákkal alig találkoztam, csak a szélben recsegő fák, az erdő hangjai, hát, azért kicsit nem volt jó érzés egyedül. A szervezett túra azért más, mert akkor csak van több ember is a környéken rajtam kívül… De azért még ez is jobb, mint a százezredik síkfutás valami unalomig ismert helyen.
21,7 km lett a vége, 580 m szint, 3 óra 9 perc menetidővel. (Csak fényképezni álltam meg, és Szentendrén egy piros lámpánál vesztegeltem vagy 2 percet…) Elfáradtam, de sokkal jobban bírtam a végét, mint a Rákosborzasztón, pedig itt hegymenet is volt bőven. Az utolsó 500 métert már a városban 6:36-os tempóval tettem meg, ami mindenképpen meglepő.
Hogy ez mennyiben váltja ki, vagy nem váltja ki a síkfutást, azt én is nagyon szeretném tudni. Az idő az biztos, hogy ezerszer jobban elmegy, a terhelés sem egyenletes, hanem változik, futás, gyaloglás, a terep is mindenhol más. Mondjuk, nem az olimpiára készülök, úgyhogy lehet ez nem is annyira fontos. Még mindig a szabadidő tartalmas eltöltése a cél, és az sikerült.