Az indulás előtti nap kiderült, hogy időpont egyeztetési problémák miatt mégsem tudunk Gáborral együtt menni, így kénytelen voltam némileg átszervezni a dolgokat. Szerencsés véletlen folytán a Runberries (a XVI. kerületi futócsapat) is pont szervezett egy Balboát reggel 8-ra, így hozzájuk csatlakoztam végül. Illúzióim nem voltak, tudtam, hogy gyorsabbak lesznek nálam, így készültem, az órára letöltöttem az útvonalat. Mondtam is nekik reggel, a bemutatkozáskor, hogy valószínűleg lassabb leszek náluk, de semmi probléma, nem fogok elveszni. Ennek ellenére nagyon aranyosak voltak, és a János-hegyig minden kereszteződésnél megvártak.
Rögtön az induláskor beletettünk egy nehezítést az útvonalba, ők az Árpád-kilátó felé terveztek kezdeni, ami némi pluszt jelentett távolságban és szintben is. Itt az elején még aránylag tudtam tartani velük a lépést, egy sporttársnővel még beszélgettünk is egy kicsit. Később már lemaradtam, de nem vészesen. Az idő gyönyörű tiszta volt, az út aránylag jól futható. Az emelkedőkön azért főleg gyalogoltam, nem nekem való a felfelé futás. A többiek csináltak útközben néhány fotót is, nekem nem nagyon volt rá időm.
Félúton a kilátónál a közös fotó után mondtam, hogy most már tényleg menjenek nyugodtan, visszatalálok biztosan, és akkor el is mentek, mert az ácsorgáshoz kellemetlen hideg szél fújt. Innentől nyugodtabban voltam, mert a saját tempómat tudtam futni, egy helyen meg is álltam fényképezni, mert annyira szép tiszta idő volt, ami ritkaság. A Lángosozónál megtöltöttem a kék kútból a vizestartályomat, nem gondoltam volna, hogy a közel másfél liter varázsital nem lesz elég, de addigra kifogyott.
Visszafelé a sárgán még volt egy elég hosszú emelkedő, na az már nem esett túl jól, fáradt voltam már. Az óra precízen írta, hogy menyi az összes szint, és hol tartok benne, azt a képernyőt szerettem nézegetni. A panorámakör útvonalára visszatérve már ismerős volt a terep, addigra a kellemes őszi idő kicsalogatta a kirándulókat is, hát örültem, hogy reggel korán elindultunk.
A vége 20 km lett, 929 méter szintemelkedéssel, 3 óra 10 perc alatt. Az óra, ami máskor előszeretettel „szólja le” a résztávos hétköznapi edzéseimet, ez kifejezetten lelkesen magasra értékelte, miszerint „ez az edzés várhatóan javítja tejsavküszöbét” és „sikerült javítania anaerob teljesítményén”. Így hát mindenképpen megérte, bár nagyon fárasztó volt, és nem szívesen futnám minden hétvégén ezt az útvonalat. Azért valószínűleg a klasszikus útvonalra visszajövök még, és megpróbálok lefaragni az időmből.
A terep nehezebben volt járható, mint egy héttel előtte a Balboa, előző nap esett, így volt bőven sár is, víz is. Arra valahogy nem emlékeztem, hogy a Kámori vár környékén ennyi szint van, úgy látszik, az idő megszépítette az emlékeket :) Azért megkönnyebbültem, hogy nem erre jövünk majd vissza, hanem „egy rövidebb úton az erdőn keresztül”, ahogy mondani szoktuk. Azt nagyon sajnáltam, hogy nem látni semmit, előző héten bezzeg milyen tiszta idő volt, most meg csak köd és pára. Pedig innen tényleg páratlanul szép kilátás nyílik tiszta időben.
A szintek megmászása után jött egy kicsit futhatóbb szakasz, ott futottunk, csak a sarat kellett kerülgetni. Én láttam három szarvast átfutni előttünk, de azon kívül nem találkoztunk senkivel, autót is csak kettőt láttunk egész nap. Ezért is szeretem a Börzsönyt annyira.
A vége felé azért már elfáradtam, főleg, hogy volt pár „nehezen járható” szakasz, de azért igyekeztem minél többet futni. Gábornak gyakorlatilag meg se kottyant az egész :)
16,33 km lett a vége, 683 m szint, 2 óra 42 perc menetidővel. Rövidebb volt, mint előző héten, a szint is kevesebb (pedig nem tűnt kevesebbnek…) de azért ez is embert próbáló volt nekem. Főleg azért, mert a sár miatt nehezebben lehetett haladni, több energiát kivett belőlem. Talán abból látszott, hogy valamivel könnyebb volt, hogy utána nem volt olyan izomlázam, mint a múlt héten. Vagy csak szokom a dolgot…
Az őszi Börzsöny látványa mindenesetre megérte, remélem, jövünk még errefelé máskor is.