Némi fejtörést okozott az a tény, hogy egyikünknek sincsen versenyre való MTB kerékpárja. Gábor szerzett végül két kölcsöngépet, hát maradjunk annyiban, hogy kevesen pakoltak le hasonló darabokat reggel a parkolóban... :)
A másik problémám az volt, hogy az MTB maraton és a 7 km futás rajtja között három óra volt, a futás rajtszámátvételéig meg két és fél. Végül reggel sikerült kikönyörögni, hogy adják ki a futós rajtszámomat idő előtt, a befutónál történtek után azt mondom, hogy szerencsére.
Nem tudtuk, milyen lesz a terep, Gábor biztos volt benne, hogy három óra alatt bőven visszaérünk. Én azért kicsit tartottam ettől, de aztán láttam, hogy tudjuk tartani a 3-4 perc közötti tempót, akkor megnyugodtam valamennyire.
A táj tényleg szép volt, a terep az terep, voltak jobban eső szakaszok, és rosszabbak is. Valahogy mindig úgy tűnt, hogy a másik nyomvonal simább, de még átmenni egyikből a másikba sem volt egyszerű. Előzni meg főleg nem, de azért 10 km után már muszáj volt, hogy tudjuk tartani a tempót. A frissítőknél is csak rövid időre álltunk meg, én főleg a későbbi futásra gondolva ittam izoitalt, vizet, ettem banánt. Egyik helyen tehenek mentek át előttünk az úton, az vicces volt. A távolból láttunk szürkemarhákat, gémeskutat, meg mindenféle dolgot, ami a pusztához tartozik, de igazság szerint én főleg az utat figyeltem. 20 km után lett egy hosszabb olyan szakasz, ami kíméletlenül rázott, na az egy kicsit betett a harci morálomnak, egészen pontosan úgy éreztem, hogyha egyhamar nem keveredünk ki belőle, leesik a fejem... A bringa ülése rettenetesen kemény volt már addig is, de onnantól már szenvedtem miatta, ami azért kár, mert igazából más bajom nem volt, bírtam erővel is, igaz, a vége felé már éreztem, hogy fáradok. Szerencsére az utolsó hosszú szakasz jó sima volt, a kisvasút mellett mentünk egy darabon, meg valami murvás kerékpárút-félén, az nagyon jól jött. A pálya végig jól ki volt jelölve, de az utolsó kanyarnál, ahol a lovarda felé kellett volna menni, rátévedtünk a futópályára, ott mentünk egy fölösleges kitérőt, mire leesett, hogy nem erre kéne menni. Gyorsan vissza, negyed 1 körül járt, ugye nekem 1-kor rajtolt a futásom, szorított az idő. A cucc a kocsiban összekészítve, de azért egy kicsit pihenni sem lett volna rossz. Bekanyarodtunk a lovastanyára a cél felé, ott áll 20-30 bicajos, az út lezárva, a cél ott van 200 méterre, mivaan? Hát lovasbemutató van, és 10 perc múlva mehetünk be a célba...
Na ennyire volt érdemes küszködni a percekért, meg előzgetni, a fele mezőny ott rostokolt, az előttünk-mögöttünk befutottakkal együtt. És akkor megkérdezi az egyik rendező, hogy ugye mindenki stopperolja magának, hogy mennyit állt itt, mert az időt jóváírják... Hát nekem pont arra volt időm, hogy jóváírás után rohangáljak, végül Gábor elintézte, de itt már tényleg közröhejbe fordult az egész. Ami nagyon nagy kár, mert igazából a befutás élményét vették el tőlünk, 42 km után megérdemeltük volna, hogy ne mi legyünk a lovasbemutató betétszáma, hanem éppen fordítva...
Én rohantam a kocsihoz a rajtszámért, a chipért meg a futócipőért, hát, éreztem magam már kevésbé fáradtnak is egy rajtnál... Gábor rendes volt, odajött hozzám lelki támasznak, az nagyon jólesett. Az első 2 km-en még tényleg azon gondolkodtam, hogy vajon le tudom-e futni, az óra 5:40-es tempót mutatott, de ezt elintéztem azzal, hogy biztos rossz az óra, a 42 km bringás száguldás után a tempót csigalassúnak éreztem, és olyan fáradt voltam, mint egy félmaraton 3. körében... Aztán gondoltam 5 van hátra, annyit már akármikor lefutok, kicsit észhez tértem, aztán a végénél Gábor beállt mellém, az is sokat segített. Végül 42:43-al futottam be, az 6:08-as átlagtempó, szerintem a körülményekhez képest abszolút vállalható eredmény. (És nem rossz az óra... az első kettő meg az utolsó tényleg 6 alatti volt...)
Volt egy óránk a félmaraton rajtig, előszedtem a fényképezőgépet, hogy én innentől akkor szurkoló és fotós leszek. Most én kísértem el Gábort a rajthoz, aztán próbáltam változatos helyeket keresni a fotókhoz. Itt kezdett el égetni a nap is, a reggeli rohanásban nem gondoltam a naptejre, hát most eszembe jutott, hogy lehetek ennyire lökött... A futók egy része nagyon bírja, ha fotózzák, integetnek, mosolyognak. Csináltam pár lovas, pusztás hangulatképet, de aztán a harmadik körben már leültem az árnyékba, nem bírtam tovább a napon lenni. Gábor az első pár találkozásnál még észrevett, aztán egyre inkább befelé fordult, nehéz lehetett, kegyetlenül. Végül célba ért, megcsinálta, végül is az a lényeg. A csapatunk nevét így kétszer is bemondta a hangosbemodó a célban :)
Szép nap volt, és jó fárasztó... tényleg különleges élmény volt itt versenyezni. A bringás befutóért viszont nagy kár... Hivatalosan rajta vagyok a Pusztatlon II eredménylistáján, viszont úgy látom, én vagyok az egyetlen nő, aki az MTB hosszútáv + 7 km kombinációt vállalta be. Összesen négyen voltunk nők, akik bicajoztak és futottak is tegnap. Talán ez valamit elmond arról, hogy ez mennyire volt bátorság/őrültség. (A nem kívánt törlendő)