Eredetileg mást terveztünk erre a hétvégére, de egy váratlan betegség közbeszólt, így kellett egy B terv nekem. A túranaptárban találtam ezt az eseményt, elolvastam a régebbi beszámolókat, és ígéretesnek tűnt a rendezés. Szívesen választok olyan túrát, amiről kedvezőek a visszajelzések, és emellett van útközben némi frissítés, sőt, ha esetleg a futókat is várják, akkor már aztán tényleg mi kell még? Mondjuk én pont az az öszvér vagyok, aki terepen futónak lassú, túrázónak meg gyors.
Amúgy is telkes hétvégét tervezett a család, így megkértem őket, reggel útközben tegyenek ki, így 9 előtt pár perccel el is tudtam indulni. Többoldalas itinert kaptam, és színes térképet. A faluban nekiindultam a hegy felé, emelkedett az út, de futottam, jól éreztem magam. Pedig kicsit aggódtam, mennyire leszek bevállalós a 30-as távval. Kedden egy nagyon jót futóiskoláztunk, attól olyan izomlázam volt egész héten, hogy menni alig tudtam, csütörtökön futottam egy nagyon gyatra 5 km-t, magas pulzussal és lassú tempóban, nem esett jól.
Közben felkapaszkodtam a diósjenői strandhoz, majd a kemping után beértem az erdőbe. Itt kapott el a katarzis, hogy igen, ez az, amit szeretek csinálni, itt vagyok otthon, az erdő színei, hangjai, az illata… ez az, amiért érdemes futni, nekem ez adja a motivációt. Az út emelkedett, nem is értettem, hogy később az itiner miért említ „első komolyabb emelkedőt”, de amikor felfelé menet visszacsúsztam, akkor megértettem, mi számít errefelé komolynak :)
Az első ellenőrző pont (Závozi kilátó) ismerős volt, augusztus elején ide már felbicajoztunk, az se volt könnyebb, mint most gyalog. Megkaptam az első matricát a füzetbe, meg egy kis vizet.
A sárgán mentünk tovább, itt még volt annyi túratárs a pályán, hogy a problémásabb helyeken segítsenek tájékozódni. Kiértünk a Kun-rétre, ami meseszép fotótéma volt, egyik irányban egy kilátó, a másik irányban a zöld rét, erdők, hegyek… A fűben gyönyörű sárga meg lila virágok, alig győztem előkapkodni a telefont, hogy kell egy fotó erről, is arról is… Felmásztam a rozoga kilátóra, sajnos szembe sütött a nap, és a levegő is elég párás volt, de így is megérte.
Az erdőben mentünk tovább Kámor felé, néha a fák közül lehetett látni szinte a fél országot, kevés ilyen szép helyen jártam mostanában. Kámoron állítólag valamikor vár állott, hát, megértem, hogy ezeken az emelkedőkön nem valami lelkesen indult ostromolni az ellen…
Tovább a sárgán, elméletileg elértük az Oszlopó-főt, na azt én nem ismertem fel, pedig biztos ott volt. Itt sikerült egy Y elágazásnál rossz felé mennem, egyáltalán semmi nem jelezte, melyik a sárga, találomra mentem jobbra, hát nem az volt… Itt jó ezer méter pluszt beletettem a túrába, mire feladtam, és visszafordultam „a keressük meg az utolsó jelzést, ami még megvolt” elv alapján.
Itt már a 20-as táv másfelé ment, kevesebb túratárssal találkoztam, de pont utolért egy másik futó, amíg lejtett az út, futottunk együtt, kicsit beszélgettünk. Közben elértük Bugyihót, az itiner javasolta, hogy itt érdemes megállni egy fényképre, nem értettem, igazából miért, csak otthon láttam, hogy a másik oldalon szép panoráma nyílik a környékre.
Áttértünk a pirosra, az erdőben futva sokszor lábbal lehetett inkább érezni az utat, az itiner szerint „meredek lejtő” következett, hát igen, hasonlóan a komolyabb emelkedőhöz, ez is embert próbáló volt. A combizmaim szépen csendben sikoltozni kezdtek, mire leértem, a Fujitrabuco egy kicsit csúszott a finom törmelékes talajon, nagyon kellett figyelni. Nekem azért közben nagyon tetszettek az erdőben szanaszét heverő mohos kövek, vulkanikus eredetűek lehetnek, gondolom.
Közben utolért a harmadik futó, laza srác, kezében egy piros bögrével. Az Oszlopó-forrás ellenőrzőpontot lehet, észre sem veszem, ha ő nincs előttem, a pontőr bent üldögélt az úttól távolabb. Hasonló esetekben láttam már kiakasztott tájfutó bóját a pont jelzésére, az praktikus ötlet szerintem. Kérdeztem a pontőrt, hol van legközelebb víz, mert kezdett nagyon könnyű lenni a zsák (2 literrel indultam el). A forrást javasolta, meg a következő pontot 3 km-re. Megnéztem a forrást, gondoltam megtöltöm a zsákot, ha lehet, de nem az a fajta volt, ami úgy kifolyik, és alá lehet tartani bármit, a föld alól tört fel, mint egy kút. Kényszerítő helyzetben valószínűleg megoldható a dolog, de úgy gondoltam, annyi innivaló van még, hogy a következő pontig kitartson.
Egyenes erdészeti úton mentünk tovább, az út enyhén, de konokul emelkedett, nem mertem megkockázatni a futást. 20 km előtt jártunk valamivel, a túra egyharmada még hátravolt, így gyalogoltam a kellemes erdei környezetben. Elmentem egy zöld békalencsés tó mellett, az mintha egy meséből bukkant volna elő, muszáj volt néhány fotót készítenem ott is.
Deszkáspusztán kaptam vizet, meg egy Balaton szeletet. A vizet beletöltöttem a zsákba, aztán mentem is tovább Drégelyvár felé. A vár bejáratánál ismét ellenőrzőpont, de felmásztam utána megnézni a kilátást, régen jártam már itt, és emlékeztem, milyen szép.
Ezután a kék jelzésen folytatódott a túra, Pénzásásnál volt az utolsó ellenőrzőpont, innen „komolyabb emelkedőktől mentes” utat ígért az itiner Diósjenőig. Hát akkor fussunk, és innen már jórészt futottam, igaz, a kevésbé komoly emelkedőkön azért itt sem. De azért úgy voltam vele, hogyha itt a 30. km-nél még tudok futni, akkor annyira rosszul azért nem mértem fel a lehetőségeimet és nem osztottam be rosszul az erőmet sem.
31,75 km-nél értem célba, kb. az eltévedésemmel meg a drégelyvári mászkálással lett több a táv a hivatalosnál. Eltelt idő 5 óra 48 perc, a menetidő 5 óra 30 perc.
És az egyik legcsodálatosabb élményem az idén!! Gyönyörű, vadregényes Börzsöny, szép kilátások, fizikailag is rendben voltam, és szinte éreztem, ahogy útközben megszáll a lelki béke, és feltöltődöm.
http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=7274