Az első, 11 órás futamban rajtoltam, papíron 30 fős lett volna egy-egy futam, mi talán feleannyian voltunk. Ez azért volt szerencsés, mert az akadályoknál nem kellett várni, akik előttem voltak, elhúztak, nem sokkal mögöttem jött egy három fős lánycsapat, ők meg inkább inspiráltak, hogy ne lassuljak. Próbáltam gyorsan futni, nem tudom, mennyire ment, mert az órát nem vittem magammal, nem akartam összesarazni. Tudom, elméletileg kibírná, de sajnáltam, és különösebb jelentősége nem volt a részidőknek az akadályok miatt.
A 7 kilométeres távra idén 28 akadály jutott. Voltak tavalyról ismerősek, és újak is. Talicskázás pl. új volt, ahogy emlékszem, libikóka sem volt még, palánk mászás autógumikkal nehezítve, na az volt az egyetlen, amin nem jutottam át elsőre.
Sajnos nem volt kiírva, hogy a táv melyik részén járunk, próbáltam futni, ahogy csak tudtam, szusszanni nem nagyon volt idő. Féltáv környékén lehetett választani, hogy kötélmászás, vagy valami büntetőfeladat, próbáltam latolgatni, melyikkel vesztek kevesebb időt, jó, megpróbálom a kötélmászást. Általános iskola óta nem másztam kötélre, de úgy voltam vele, hogy másfél éve járok konditerembe, el kell, hogy bírjam magam.
Végül is sikerült, csak azt nem számoltam bele, hogy ennyit kivesz belőlem, utána 10-15 métert sétáltam, majdnem rosszul lettem. Szerencsére pont volt egy frissítőpont, ittam egy kis vizet, aztán hajrá tovább. Jöttek a saras és dagonyás akadályok, és volt még egy nagyon nehéz, a talicskázás egyedül, hát az pazar volt. Elég sok akadálynál volt fotós... hát ennél tuti nem az őszinte örömöt tudta megörökíteni a fejemen, az biztos.
Az egyik akadályőr mondta, hogy már csak négy van hátra, számoltam vissza, futottam, az járt a fejemben, hogyha annyira akarom azt a dobogót, itt a pályán kell megküzdenem érte. Jött az utolsó, a kígyóverem, azt azért is szeretem, mert az utolsó a cél előtt, és jópofák benne a kézzel varrt kígyók. Mondta az akadályőr, hogy harmadik lány vagy, még volt erőm poénkodni, hogy „hol vagyok én már lány”, de azért örültem. Tudtam, hogy nem itt dől el, mert van még hét futam, de azért jó érzés volt.
A célban még mosolyogni is tudtam :)
Kifújtam magam, a locsolókocsinál leverettem magamról a sarat, átöltöztem szárazba, ettünk nagyon finom lecsót. Megvártuk az eredményhirdetést, mert nem akartam még egyszer úgy járni, mint tavaly, hogy kishitűen hazamentünk, és csak otthon tudtam meg, hogy nyertem. Tisztában voltam vele, hogy erre idén nem sok esélyem van, de azért a dobogóban reménykedtem.
És érdemes volt várni, mert a 45+ kategóriában harmadik lettem :)
Életemben másodszor álltam dobogón (utoljára olyan 15 évesen egy kajak OB csapatversenyen lettünk harmadikok). Felemelő, olyan sikerélmény, amilyenben ritkán van részem.
A rendezésről csak jókat tudok mondani, hozták a megszokott családias hangulatot a profi szervezés mellett. A versenyre jellemző klasszikus buliakadályok (kígyóverem, gatyamadzag-pókháló, PET-palack darazsak inváziója) mellett idén már kifejezetten nehéz akadályok is voltak, és az előző éjjeli eső miatti sár is megnehezítette a dolgunkat.
Aznapra esett édesapám 80. születésnapja, az ő, és nemrég elhunyt testvérem emlékének szeretném ajánlani ezt a versenyt.