Aztán elkezdtünk Gáborral együtt futni, és hát aki vele szövetkezik, annak fel kell készülni váratlan dolgokra is. Rengeteg versenyre eljutottam vele, ahová egyébként egyedül nem mentem volna, elkezdtem úszni és komolyabban bicajozni, szóval mindenképpen hatással volt/van a terveimre.
A Bécs maraton is az ő ötlete volt, én még a nevezéssel is vártam elég sokáig, többször teljesen letettem róla. Aztán megkaptam a nevezési díjat ajándékba, akkor meg már úgy voltam vele, hogy a fene egye meg, jól van, elmegyek én is.
Ennek a maratonnak az előélete bonyolultabb volt számomra, mint maga a verseny. A felkészülésből kimaradt két hét a futásból, amikor gond volt a lábammal, de akkor legalább úsztam meg bicajoztam. Március 15-én beszedtem egy vírusfertőzést 3 nap magas lázzal, volt két hetem, hogy újra összekaparjam magam. Közben egy kardiológus azt mondta, eszembe se jusson maratont futni. Végül a verseny előtti szerdán egy másik kardiológus csinált egy futós-terheléses EKG-t, ami kifejezetten jó lett, és azt mondta, hogy sok sikert, és majd meséljem el, milyen volt. Utána már úgy voltam vele, hogy megyek a versenyre, nincs további helye a kétségeknek.
Tudtam, hogy a felkészülésem nem volt teljes, de úgy éreztem, készen állok. 3 éve rendszeresen futok, több mint 4100 lefutott km van a lábamban, nem is tudom hány félmaraton, 28 km, két 30 km. Azzal tisztában voltam, hogy az eredeti tervemen változtatni kell. Az első elképzelésem az volt, hogy 5 órán belüli eredményt szeretnék, de most azt a jótanácsot kaptam, hogy az első 30-at 7 perces átlaggal fussam. A tavaly októberi 30-nak eléggé elfutottam az elejét, ezért döntöttem úgy, hogy megfogadom ezt a tanácsot. És a felkészülés hiányosságai miatt is úgy voltam vele, hogy B tervként az lesz a célom, hogy végigfussam, mindegy, mennyi idő alatt, de lehetőleg csak a frissítőpontoknál belegyalogolva, máshol nem.
És végül vasárnap reggel 9-kor ott álltunk a rajtnál rengeteg hozzánk hasonló kattant társaságában, szó szerint, ameddig a szem ellát, futókat lehetett látni. 9 előtt 10 perccel beálltunk a zónába, és 9:30-kor rajtoltunk el, addig tartott azt a rengeteg embert átengedni. Hűvös volt, először csak fáztam, de aztán már vacogott a fogam, akkor Gábor felszedett két nejlonzsákot, amit felvettünk, utána már jobb volt.
A rajt után a hídon erősen fújt a szél, az nem volt kellemes, de legalább már elindultunk, futottunk, elkezdődött végre. Próbáltam tartani magam a 7-es tempóhoz, és azt gondoltam, hogy amíg csak lehet, próbálok a pulzusra odafigyelni, hogy 150 alatt legyen. Gábor elég hamar el is ment, ő gyorsabb tempót tervezett. Nyugisan futottam, éreztem, hogy szép lassú a légzésem, pulzus is rendben volt. Tudtam, hogy nagyon sok van hátra, és nem most lesz nehéz, igyekeztem élvezni a dolgot, hiszen ez szó szerint életem versenye, és az is volt, tényleg. Pacsiztam a gyerek szurkolókkal, nézelődtem (alig jártam még Bécsben, nem ismerem). Néha ráragadtam olyan futókra, akik az én tempómban mentek, de sokáig egyikkel sem tudtam együtt futni.
A frissítéshez vittem magammal Isostar zselékockát, úgy terveztem, hogy minden 10. km-nél eszek egyet, abban van szénhidrát, só és pár vitamin. Jól jött ki, mert a frissítőpontokon volt banán, 5-nél azt ettem, 10-nél meg a kockát. Szerencsére a gyomrom bármit bevesz futás közben, ezzel sose volt gondom. A frissítőknél mindenhol megálltam, ittam, sétáltam közben pár lépést, kicsit lement közben a pulzusom is. Aztán meg hajrá tovább.
Amíg együtt mentünk a félmaratoni mezőnnyel, igazi futóverseny hangulat volt, láttam pár fura alakot, és mindig volt valaki előttem-mögöttem. Amikor a félmaratonosok befejezték, hirtelen kiürült a pálya, néhol az volt az érzésem, hogy egyedül futok a városban, és amilyen jó fejek ezek a bécsiek, még le is zárták nekem.
Próbáltam végig pozitív maradni, 20 és 30 között arra gondoltam, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyit eddig futottam, 30 után meg arra, hogy már látni a végét. 30 körül átfutottunk egy végeláthatatlan parkon oda-vissza, az eléggé idegölő volt, de legalább megint voltak futók körülöttem. Itt már azért nem volt jó a betonon futni, és amikor arra gondoltam, hogy a festett útburkolati jelre fel kell mászni, észrevettem, hogy fáradok :)
Kicsit matekoztam 32-nél, hogy ha az utolsó 10-en tudnám tartani a 7:20-as tempót, akkor meglenne 5 órán belül, de éreztem, hogy nem fog menni. Az izmaim nagyon fáradtak már, ha csak a keringésemen múlt volna, a világból kifutok, de a lábaim már nem bírták a tempót. Meg hát ugye 30 fölött várható a holtpont, a maratoni fal, erre gondolva végleg elengedtem az 5 órán belüli eredményt, de azt gondoltam, az 5 óra 10 percen belüli reális lehet.
Futottam tovább, körülöttem már szinte mindenki résztávozott, futott egy kicsit, sétált egy kicsit. Nekem a pulzusom is lejjebb ment a lecsökkent tempónak köszönhetően, 146 körülire. Jólesett a frissítőknél megállni egy kicsit, de utána mindig tudtam tovább futni. Falat vagy ehhez hasonlót én nem tapasztaltam, fáradt voltam, de mentem mint a villamos. Közeledett a vége, 40-nél még volt egy frissítőpont, de ott már nem álltam meg. Az jólesett, hogy az emberek bekiabáltak, hogy hajrá meg szuper, vagy nem is tudom mit, de láthatólag mosolyogtak meg biztattak. Volt egy zenés pont műsorvezetővel, ő is bemondta, hogy Andrea Király Hungary, az is feldobott. Aztán ráfordultunk a célegyenesre, vörös szőnyeg meg minden, ott elérzékenyültem, mert mégiscsak lefutottam a maratont, ott hittem el igazán. A hivatalos időm 5:09:51 lett, tehát az 5 óra 10 percen belüli befutás csak sikerült.
Kaptam érmet, meg egy üveg vizet, előszedtem a telefont, a leggyorsabb szurkolóm már gratulált, online követte az eseményeket, nagyon jólesett. Megkerestem a többieket, Gábor is célba ért, neki sikerült az 5 órán belüli eredmény, gratulálok neki itt is :)
„Maratonisták lettünk” mondta később a kocsiban. Szokni kell a gondolatot... :)