Jó dolog egyre hosszabbakat futni, és úgy nézni a fejlődést, hogy milyen hosszú távokat vagyunk képesek teljesíteni, de nekem az is fontos, milyen annak a teljesítésnek a minősége. Szeretek félmaratoni történeteket olvasni, és két kategóriába szoktam őket sorolni, miszerint ahogy én is szeretném csinálni, és ahogy én semmiképpen nem szeretném. A második kategóriában találni bőven történeteket, amikor még magának a mesélőnek is vegyes érzelmei vannak utólag arról, amit átélt.
Én úgy érzem, mindenképpen megérte a türelem a félmaratonnal kapcsolatban, az első perctől az utolsóig élveztem, az időm is teljesen jó lett önmagamhoz képest, és a szintidőben is bőven benne voltam. Gondolkodom azon, hogy merre tovább, érdemes-e távot növelni, de idén elég ennyi, szerintem hagyni kell célokat a jövő évre meg az utána következőkre is.
Úgyhogy induljunk rövid versenyen, jó kis cél jobbat futni mint tavaly ugyanezen a távon, ugyanitt. Egy tempós 7 km van olyan nehéz, mint egy félmaraton, hamarabb vége van, persze, de azért szoktam közben olyanokon gondolkodni, hogy nem vagyok normális, hogy ilyenekre vállalkozom. A félmaraton alatt viszont egyszer sem fordult meg a fejemben ilyesmi. Én kevés versenyre nevezek, de azokat igyekszem a legjobb képességeim szerint megfutni, hiszen azért hívják futóversenynek. Idén nem követtem edzéstervet, mint tavaly, saját terv szerint visszavettem a távokat, futottam 400 métereket a stadionban, gyorsulgattam a parkban, kérdés, az a három hét, ami a félmaraton óta volt erre, mire lesz elég.
Ezen a héten már rápihenés van, két laza 5 ezerrel. Mondhatni a szokásos, verseny előtti állapot van, fáradtság, merev izmok, a versenytempó szenvedve megy… hát majd meglátjuk.