Még decemberben neveztem rá, akkor még mit sem tudva arról, hogy pont a lányom érettségije előtti hétvégére esik, nemhiába vagyok az év anyukája. Eredetileg az volt a tervem, hogy a férjemmel kettecskén eltöltünk egy romantikus hetet a környéken, aztán futok egyet, és hazajövünk. Mikor kiderült, hogy itt bizony komoly programütközés van, akkor változott az eredeti terv, és a férjem otthon maradt a lányunkkal.
A pénteki ballagás után szombat dél körül kerekedtünk fel Gáborral, aki elvállalta a beugró kísérő szerepét. A szombati rajtszámátvételt éppen csak hogy elértük, este 6-ig lehetett menni, és mi háromnegyed hatra értünk oda – és hatkor tényleg zárták az ajtókat. Lett volna lehetőség másnap reggel, a verseny előtt is elintézni, de jobb volt így.
A szállás a központban volt, közel a rajthoz, direkt úgy választottam, hogy csak sétálni kelljen. Elég vegyes érzelmekkel készülődtem a futáshoz vasárnap. Olyan csütörtök-péntek tájékán valamikor összeszedtem egy hólyaghurutot, ami előző este még úgy nézett ki, múlóban van, de akkor éppen kellemetlenül fájt. Úgy voltam vele, hogyha Gábor nem vezetett volna miattam több, mint 500 kilométert, lehet, hogy passzoltam volna a részvételt abban az állapotban. De úgy voltam vele, hogyha a fene fenét eszik is, hiszen lehet, hogy ez az utolsó félmaratonom, valami majd csak lesz.
Kivételesen a lassú kezdést választottam, kíváncsi voltam, hogy akkor is hasonló nehézségekkel találom-e szembe magam a verseny második felében, mint amikor gyorsan kezdek. Így utólag azt mondhatom, hogy igen, először a 6:15-ös tempót nem tudtam tartani, aztán a 6:30-ast se… De ezt csak így rögzítettem, mint megfigyelést, egyébként, laza, „ahogy jólesik” tempóban futottam végig. Nem is sípolt a tüdőm egyszer se.
A pálya nem volt valami izgalmas – parkok, országutak, kertváros. Keresztülfutottunk a Hellbrunn kastély parkján, sajnos a vízijátékokon nem, pedig az a rész kifejezetten érdekelt volna. A körülöttem futók lelkesen fotóztak a telefonjaikkal, hogy nekem ez nem jutott eszembe, hát hiába, még tanulnom kell az örömfutást. Megkerültünk egy tavat, ott is lehetett nézelődni, aztán hosszabb kertvárosi, külvárosi rész jött. Gondoltam, ez a Salzburg nem is annyira szép, de nyilván az volt ennek az útvonalnak az oka, hogy próbáltak minél kevesebb szintet beletenni, ami sikerült is.
Találkoztam magyar kollégákkal a Runberries csapatból, biztattak, később én is odakiabáltam két lánynak, hogy hajrá Bogyók, utána a Facebook-on olvastam, hogy hallották és jól esett nekik.
19 körül előzött meg az első kenyai, 40 kiló csont és izom, légiesen futott, egyáltalán nem úgy, mintha a maraton 40. kilométerénél járna. (A félmaraton egy, a maraton két kör volt) Még egy kenyai elment mellettem, de a 3. helyet hősiesen őriztem végig :)
Amúgy nagyon elfáradtam a végére, és be is lassultam, de a frissítőpontokon kívül nem álltam meg sétálni. Végig jól éreztem magam, tüdővel is bírtam volna, de fizikailag valahogy nem. Egy másodperccel sem volt bennem több, mint amennyi ez a verseny lett, a hivatalos mérés szerint 2:22:22-t futottam. Legalább szép lett az eredmény…
És most először talán az eddigi versenyeimhez képest, nem előzött meg az utolsó 10 méteren valaki, hogy „elvegye a showt” a befutáskor, így egyedül futottam a narancssárga szőnyegen, a szurkolók sorfala között, a célban kb. 10 fotós engem fényképezett, mint valami világsztárt, hát na, ezért az élményért valahol megérte lefutni ezt a versenyt.
Ez nekem, ha jól emlékszem minden idők egyik leglassabb félmaratonja, még akkor is gyorsabb voltam, amikor 2014-ban életemben először lefutottam a félmaratont, otthon egyedül a patak partján. És én eddig a Pozsonnyal nem voltam megelégedve…
Az okokat persze lehet keresni, lehet ráfogni a hólyaghurutra, de tudom valahol mélyen, hogy nemigen számított. Ez a verseny pont úgy ment, mint az ezt megelőző hetekben bármelyik edzésem, erőtlenül. Fizikailag nem vagyok elég egy jó félmaratonra, ugyan fogalmam sincs, hogy miért, de jelenleg ez van. Elvileg jól vagyok, vitamint, vasat szedek, edzek rendesen, végigalapoztam a telet, és mégis lassú vagyok. Volt egy néhány poszttal ezelőtt megörökített fellángolásom február környékén, amikor rövid ideig egy kicsit gyorsabban futottam, de annyi volt.
Azóta nagyjából az összes futásomkor pokolba kívánom az egészet, annyira nem megy.
Már csak azt kéne meglépni, hogy fejben elengedjem az egész eddigi hozzáállásomat a futáshoz, és áttérjek a sikeres teljesítést előnybe helyező örömfutásra. Próbálkozom…
A célban nem volt befutócsomag, csak éremosztás és svédasztal jellegű enni- és innivalók. Átverekedtem magam a zónán, a kijáratnál várt Gábor, haza sétáltunk a szállásra, ahol egy gyors fürdés és átöltözés után máris belevetettük magunkat a városnézésbe. Úgy voltam vele, hogy majd fáradt leszek itthon, most látni szeretnék annyit Salzburgból, amennyit csak lehet.
Itt viszont bepótolhattam a szinteket, felmásztunk a Kapucinus-hegyre, majd utána a várba is, de megérte, mert nagyon szép volt. Tetszett az óváros is, Salzburg tényleg hangulatos és gyönyörű, belátom.
Másnap hazafelé megnéztük az Attersee-t, a torkolatot, ahol az Ybbs belefolyik a Dunába, és a melki apátságot. Ennyit fért bele három napba, szerintem kihoztunk belőle annyit, amennyit lehetett.
Köszönöm Gábornak a kísérést, a vezetést, a társaságot. Családomnak a türelmet, hogy tolerálták a szerencsétlen időpontszervezésemet, és támogattak.
Fotóalbum:
https://photos.app.goo.gl/xP6sVmicBh9eht676