Maga a feladat nagyon egyszerű: fel kell keresni 4+1 ellenőrző pontot, tetszőleges útvonalat használva. Még otthon készítettem egy útvonaltervet az órára az egyik túratervező programmal, aszerint úgy 16 km-es útra lehetett számítani.
A tervezettnél kicsit később, 9 körül értem a rajtba, a sukorói művelődési házhoz. A papírmunka gyorsan ment, hamarosan az első tervezett pont, a Bence-hegy felé vettem az irányt. Eleinte szinte magányosan sétáltam, de később annyian lettek a túratársak, hogy a tömeg kísértetiesen emlékeztetni kezdett a Téli Tihanyra. Kirándulók, túrázok, futók, köztük örvendetesen sok fiatal.
A Bence-hegy hamar meglett, köszönhetően a tetején álló érdekes formájú kilátónak. 300 jó magyar forintért meg lehetett volna tekinteni a panorámát, de kihagytam inkább, borult, nem túl látványos idő volt.
A következő pont Nadapon a Szintezési Ősjegy, ezt sem volt túl nehéz megtalálni, csak követni kellett a színes ruhás kirándulók seregét. Forró teát is adtak, egy darabon magammal vittem, kellemesen melegítette a kezemet.
Irány a Meleg-hegy, amely a Velencei-hegység legmagasabb pontja, egészen pontosan 352 m. Már ekkor tudtam, hogy szeretni fogom a Velencei-hegységet, nem tűnt nehéznek a felkapaszkodás. A csúcs alatt valamivel az órám úgy döntött, itt az ideje az évi egy menetrend szerinti lefagyásnak, és 7 km-nél dermedt mozdulatlanságba meredt. Csúnya dolgokat gondolva keresni kezdtem a telefonon a soft reset módját, mert már természetesen régen elfelejtettem, hogyan kell. Annyi mondjuk az óra javára szól, hogy magához térvén még a tevékenység is folytatódott, igaz feljegyzett egy 18 perces kilométert, de ez legyen a legnagyobb kár.
Éppen a János-forrás következett a sorban, az alternatív pont, amiről azt írták a rendezők, hogy „A János-forrás nem jelzett turistaút mellett található. Aki rendelkezik megfelelő térképismerettel, iránytűvel, bátorsággal, csak az keresse fel”. Mentem szépen az újra feléledt track után, de elég sokan voltak előttem-mögöttem, akik szintén bátornak tartották magukat a pont felkereséséhez. Tényleg jelzetlen úton mentünk, de egy idő után gyanús lett, hogy jobbra az erdőben az a sokadalom bizony az ellenőrző pont lesz, ezért átvágtam toronyiránt, és tényleg az volt.
Piknik hangulat uralkodott, egy férfi gitározott, énekelt, tovább menve sokáig visszhangzott az erdőben a Helló-helló. Egy darabig jelzetlen, de járható úton mentünk, utána kezdődött a bozótharc, lehet mégis azon a vaddisznócsapás-félén kellett volna balra menni? Na, ide tényleg kellett a bátorság, de a nyáron már szereztem ebben némi gyakorlatot, és már nem estem olyan nagy pánikba, mint akkor.
Végül kiértem a piros sáv jelzésre, és kárpótlásul egy nagyon szép kis szurdokvölgyben (Bodza-völgy és Hurka-völgy) sétáltam el az utolsó pontig, a Barlang-kúthoz.
Innen már csak vissza kellett hullámvasutazni a célba a piros háromszögön, majd a zöld sávon. A faluban láttam néhány régi zsúpfedeles házat, a zalai „szőlőhegy” jutott eszembe róluk.
A célban a János-forrásért kapott külön ajándék egy nagyon finom almás süti volt.
Nekem tetszett ez a túra, kedves szervezők, jó koncepció, hogy a rekordszámú résztvevő nem ugyanazon az útvonalon haladt, hanem mindenki arra ment, amerre jónak látta. Így is voltak forgalmasabb részek, de teljesen nyugalmasak is. 16,5 km kellett végül a teljesítéshez, kellemes téli túra volt, szép helyeken, jó útvonalon.