Nem nagyon ismerem a terep futóútvonalakat, így adta magát a 3 héttel ezelőtti itiner, ami a Téli Gyermekvasút túráról maradt. Úgy gondoltam, felmegyek a Normafához, elindulok, aztán majdcsak lesz valami. Kb. 16 km-re számítottam, az még az elmegy kategória, egy ilyen vasárnap. Csak szombat este néztem az időjárásjelentést, hogy esőt mondanak, de nem nagyon tudott visszatartani az se. Belecsomagoltam a térképet egy vízhatlan fóliába, aztán elindultam, hogy én ezt most már mindenképpen lefutom, akármi is történik.
Az odaúton kicsit fáztam, aggódtam is, hogy alulöltöztem, de végül futás közben pont jó volt. Most egyből megtaláltam a zöld keresztet, ami a múltkor megkeserítette az életünket. Makkosmária felé egy kellemes lejtőn futással kezdődött, pont jó volt bemelegítésnek. Utána a piros sávot pont ugyanott tévesztettem el, ahol a múltkor, hiába, aki tud az tud… Szerencsére jött két futólány, és eligazítottak, kicsit együtt futottunk, beszélgettünk.
A Szépjuhásznéig innen már simán eltaláltam, a zöld körséta is nehezen elvéthető. A második Szépjuhásznénál megálltam kicsit tollászkodni, megtöltöttem a kulacsot, mert emlékeztem rá, hogy most jön a neheze, fel az Erzsébet kilátóhoz. Az út jól járható volt, néhol kicsit sáros, de össze se lehetett hasonlítani a három héttel ezelőtti havas-jeges állapotokkal. És még olyan szerencsém is volt, hogy pont arra a 10 percre sütött ki a nap, amikor felértem a kilátóhoz.
A zöld háromszög lefelé, hát itt is jöttek az emlékek, hogy mennyire nehéz volt… A Tündér sziklánál csináltam pár képet, azt nagyon sajnáltam, hogy a múltkor kimaradt, de akkor nem volt lelkierőm még a telefon után is nyúlkálni, el voltam foglalva az életben maradással.
Innen még a Normafáig emelkedett az út, felkapaszkodtam, és meg is volt a tervezett 16 km.
Nagyon jó volt kimozdulni, és szerencsére az eső sem esett végül. Szép helyeket láttam, és kellemesen futható volt a terep is.