A múltkori Börzsöny túra annyira magával ragadott, hogy elhatároztam, ide eljövök még, ha lesz rá módom. Mivel még nem számítok rutinos túrázónak, általában az alapján választok túrát, hogy milyenek a visszajelzések róla a TTT oldalon, de erre most elsősorban a Börzsöny miatt mentem el.
Pár napig gondolkodtam az 50-es távon is, de végül nem akartam, hogy annyit várjon rám a család (akik közben lebonyolítottak egy telkes járatot). Így a 35-öst választottam végül. A szintrajzból kiderült, hogy az emelkedős rész java az elején lesz, rögtön a rajt után, így az volt a tervem, hogy gyalogolva indulok, és később majd futok, hogyha már jólesik. A héten kaptam izoitalport és BCAA-t, azt kevertem be a szokásos limonádé helyett, kíváncsi voltam, mennyit fog segíteni.
A rajtzárás előtt negyedórával, háromnegyed kilenckor értünk Nagymarosra, én voltam a 34. induló ezen a távon, szóval nem volt tömeg, de a Téli Tihany óta én ennek csak örülök, ha így van. Csípős hideg, 2 fok volt, kicsit töprengtem azon, mi legyen az optimális ruházat, végül futóruhában indultam el, de hátizsákban vittem magammal még egy réteget, sose lehet tudni alapon.
Azonnal nekiindultunk a hegynek, így az öltözékkel nem volt probléma, hamar bemelegedtem. Az itinert még otthon letöltöttem, és összevágtam egy lapra a 35-ös távra vonatkozó részeket, és már akkor gyanús volt, hogy nem lesz simán követhető. Itt az elején azért találtam meg még aránylag simán az utat, mert sokan voltunk még, lehetett menni a többiek után (bár ez a múlt heti túrán kiderült ugye, hogy nem mindig szerencsés…) Az út a jellegzetes, börzsönyi erdőben vezetett, itt is elfogott az öröm, hogy itt lehetek megint.
Az itiner tele volt teljesen jellegtelen részinformációkkal, ellenben a jelzésváltások nem voltak kellőképpen kiemelve, kiszalagozva meg egyáltalán nem volt sehol. Már itt az elején többször találkoztam spontán összeverődött, eszmét cserélő túratársakkal, hogy vajon most merre…
Felkapaszkodtunk a Hegyes-tetőre, ahol a Julianus-kilátó áll, ha már itt vagyok, kár kihagyni, gondoltam, így felmásztam körülnézni. Valóban kár lett volna kihagyni, a reggeli pára megült az erdő fölött, csodaszép látvány volt.
Ha a felfelé menet megvolt, akkor lefelé is kell menni, ereszkedés következett. Szerencsére a cipőm jól fogott az enyhén nedves erdei talajon, úgy látszik, ez fekszik neki. A kék jelzésről a sárgára váltást kis szerencsével megtaláltam, de ezeken a helyeken tényleg nem ártott volna egy szalag, egy nyíl, vagy akármi. Innen elvileg Zebegényig a sárgán kellett menni.
Közben utolértem egy jó tempóban gyalogló hölgyet, majd nemsokára az út ment jobbra is, meg balra is, jelzés persze sehol. Én elmentem balra, ő jobbra, majd kicsit később újra találkoztunk a kereszteződésnél, mert ő sem talált jelzést, és én sem. Némi tanakodás után megszavaztuk a balra irányt, hogy arra lehet Zebegény, és elindultunk együtt. Elég hosszan mentünk úgy, hogy nem találtunk egyetlen jelzést sem, csak egy-két foltot a fákon, ami akár valamikor jelzés is lehetett… De szerencsére az volt a jó irány, kiértünk egy tisztásra, szép kilátással a Dunára, csináltunk pár fotót, aztán én elkocogtam tovább.
Zebegény után hosszabb sík szakasz következett a zöldön. Próbáltam futni, de nem tudtam egyenletesen, fáradtnak éreztem magam, lehet sokat kivett belőlem a hegymászás, vagy a heti elfoglaltság volt sok előtte, nem tudom. Mentem a zöldön, felváltva futva és gyalogolva, az itinernek ezen részéből bevallom nem tudtam értelmezni egy szót se, hogy éppen hol lehetek… Már gyanúsan sokat mentem egyedül, anélkül, hogy találkoztam volna valakivel, amikor végre egy patakátkelésnél utolértem egy párt, ők is ezen a túrán voltak, szerencsére. Kicsit együtt mentünk, beszélgettünk, a férfi felkészült volt, a telefonjára le volt töltve a térkép, szerinte jó irányba mentünk. A következő patakátkelésnél elhagytam őket, mert látszólag meg akarták tervezni az átjutást, én simán átrongyoltam a köveken, aztán haladtam tovább.
A Törökmező horgásztó következett ellenőrző pontként, itt megettem két zsíros kenyeret, kaptam teát, így újult erővel keltem útra. A tó maga egy kis ékszerdoboz, csináltam pár szép képet róla. Itt következett az útvonal egyetlen korrektül kiszalagozott része, egy patak mentén haladtunk, többször átkelve rajta, egyik-másik átkelés igencsak kreatív volt.
Utána következett az itinerben az alábbi utasítás: „Szalag vége. A sorompót megkerülve balra a P-ra” A sorompó ott volt. A piros is ott volt… valahol. Szó szerint a semmi közepén állt egy fa, rajta a piros jelzés, befelé mutatva egy nagy rétre. Nézegettem, kerülgettem… közben kijött utánam egy túratárs, ő is hasonlóan tanácstalanul. Tanácstalankodjunk együtt… Láttunk egy utat befelé az erdőbe, megnéztük közelebbről, de az a zöld volt. Körbejártuk az egész rétet, sehol semmi… Közben kijött a telefonos pár is, hasonlóan tanakodva, hogy most merre… Összeverődtünk négyen, arra jutottunk, hogy az országutat kicsit lejjebb keresztezi a piros, menjünk akkor ott. Itt éreztem úgy, hogy én ezen a túrán nem akarok egyedül menni tovább, még a fél táv hátra volt, az itiner alapján képtelenség volt tájékozódni, ha eltévedek, legalább ne legyek egymagam egy olyan környéken, ahol még sosem jártam.
A túratárs, aki elsőként ért utol, jó tempóban haladt, együtt mentünk tovább. Mivel annyira nem esett jól a futás eddig sem, gondoltam nem erőltetem, legyen akkor egy lendületes túra, legalább meglátom, úgy hogy bírom. Ekkorra már elég jól összeszedtem magam, nem voltam fáradt sem, jólesett. Beszélgettünk, követtük a kék jelzést, egyszer csak következett egy újabb ellenőrzőpont Kis-Hanta-patak néven, bár patakot nem láttunk sehol.
Innen bementünk Kóspallagra, át a falun, utána tovább a kéken. Az itinerben megint valami zagyvaság, pl. „2270 m gyaloglás”. Túratársam mondta erre, szerintem jogosan, hogy ezt meg hogyan mérje mégis, lépje le? Futóóra nincsen mindenkinél, ami mutatja a távolságot… Ha már futóóra, az enyém elkezdett merülni, kikapcsoltam benne a pulzusmérést, hátha akkor tovább bírja.
Kiértünk a Békás-rétre, amit nehezen ismertünk fel, mert rét helyett lábon álló óriási napraforgótábla előtt álltunk. Itt megint nem voltunk biztosak abban, hogy jobbra-e vagy balra, és az itiner azon utasítását sem tudtuk értelmezni, ketten sem, hogy „a rét végét balról kerüljük meg”, ez alatt mit értettek vajon?
Következett újra a Törökmezői-tó, a zsíros kenyeres ellenőrzőpont, megint ettem kettőt, biztos ami biztos. Megkérdeztünk egy rendezőt, mennyi van még hátra, azt mondta, 4 km. Ezen kicsit csodálkoztunk, mert 27 km-nél jártunk, de később kiderült, nem annyi volt, talán az autós útvonalra értette...
A turistaháznál kiokoskodtuk, hogy nem a rövidebb piroson, hanem a hosszabb kéken megyünk le Nagymarosra. Még volt egy emelkedő, amin fel kellett kapaszkodni, aztán már csak egyenesen, és lefelé Nagymarosra. A visegrádi várról sikerült egy szép képet csinálni, addigra már kitisztult az idő. Én nagyon jól éreztem magam, elmaradt az eddigi túrák végén szokásos sajgó fáradtság a lábamban, úgy éreztem, simán tovább tudnék menni, ha 50 lenne a táv. Ennyire igaz lenne, hogy nem a táv, hanem az iram öl?
Amikor az óra meglátta a templomot, lemerült, de még ez is szép teljesítmény tőle, 7 óra 21 percet szerintem még sosem bírt ki. 34 km lett a táv, túratársamnak, aki telefonon mérte, 36 km.
Összegzésként, ennyire rosszul felírt és kijelölt túrán még nem jártam, szerintem felesleges részinformációk helyett az itinerben elég lenne annyi, melyik jelzést kell követni, kiemelve a jelzésváltásokat. A problémásabb elágazásoknál szalag. Amelyik túrán gpx nélkül nem lehet végigmenni, ott azért érdemes lenne elgondolkodni a szervezőknek, hogy az útvonal leírása és kijelölése nem egészen tökéletes.
A Börzsöny persze hozta a formáját, néhol már szép őszi színekben pompázott. A kellemesre forduló időben egy nagyon jólesőt túráztunk, sikerült a nehézségekből előnyt kovácsolni a társulással, sőt, ismeretlen túratársakat hozott össze a közös kihívás: megtalálni az útvonalat :)