Pár napja érlelődik bennem a gondolat, hogy összefoglaljam ezt az évet, de néha úgy érzem, képtelen vagyok rá. Felvillannak emlékek, amelyek fontosak voltak, és úgy megvan bennem, hogy miről írnék, ha tudnék. Lehet, hogy akármilyen nehéz, akkor is jó lenne felidézni, újraélni, elcsomagolni, eltenni és továbblépni. De nem könnyű…
Végül is ez egy futós blog, de nem lehet a futást objektíven elemezni a mögötte álló események nélkül. Ez az év úgy ment rajtam keresztül, mint a forgószél, sok minden történt, jó dolgok is természetesen, nem csak rosszak. Rengeteget stresszeltünk, szervezkedtünk, dolgoztunk és sírtunk, az utóbbit főleg én.
Még az elmúlt télen kitettük a telekre az eladó táblát, sok-sok év válsághangulat után úgy tűnt, hogy talán most lesz vevő egy üdülőtelekre is. Tavasszal mégis kicsit váratlanul ért minket a vevő felbukkanása, rövid idő alatt megalkudtunk, lepapíroztuk, és ott álltunk egy telek árával a zsebünkben.
Mi legyen, úgy döntöttünk, hogy talán ez az utolsó alkalom arra, hogy kertes házba költözzünk a panelból, és belevágtunk először a házkeresésbe. Mikor megtaláltuk az álomházat, májusban letettük a foglalót, és következett a nehezebbik része, a lakás meghirdetése, az idegeskedés, hogy tudjuk-e határidőre teljesíteni azt, amit aláírtunk. Mindenki azt mondta, hogy egy panel heteken belül el fog kelni, hát mi egyáltalán nem ezt tapasztaltuk.
Közben a testvéremért aggódtunk, akinek betegsége egyre súlyosbodott, ekkor már édesanyám gondoskodott róla. Én amikor tudtam, mentem hozzá beszélgetni, tudott a házról, nagyon örült neki, látott róla képeket. A futásról is beszélgettünk, hogy nem megy igazán. Hiába edzettem Csontival, nem nagyon láttam az eredményét, de nem is nagyon voltam „ott” ahol kellett volna. Kimentem Pozsonyba 10 km-t futni, és lekéstem a rajtot, másnap futottam helyette félmaratont.
Salzburgban is félmaratont futottam, ott eredetileg is azt akartam, nagy élmény volt, és gyönyörű környék. Gyenge idővel teljesítettem, és nagyon elfáradtam a végére. Úgy döntöttem, hogy elengedem a versenyeket, a vezetett edzéseket, és csak úgy futok ezentúl, ahogy jólesik. Testvérem is helyeselte, hogy inkább a kikapcsolódást és az örömöt keressem benne.
Eddig csak egyszer tettem másképp, nem sokkal a halála után lefutottam a Hajmeresztő Halmi Hajrát olyan tempóban, ahogy csak tudtam, mert korosztályos dobogóra szerettem volna kerülni. Harmadik lettem.
Ezekből az időkből képek maradtak meg, egy túra, amire másnap mentem el, 39 km-t gyalogoltam, felváltva emlékeztem és sírtam az erdőben. Szerettem volna megírni ide a blogra a beszámolót róla, de képtelen voltam rá.
A temetés után Gábor elvitt egy kajaktúrára a Mosoni-Dunára, eveztünk, és mondta, hogy beszéljek csak bármiről, ami eszembe jut, ő meghallgatja. A maga módján így tudott segíteni, és ez annyira nem volt hétköznapi, de így volt a legjobb, mert valakitől, aki imádta a természetet, tényleg itt kellett elköszönni, ezen a helyen. Láttam egy jégmadarat, és tudtam, hogy ez nem véletlen. Amikor elsős voltam, és a testvérem először elvitt magával a könyvtárba, mutatott egy polcot, ahol a nekem való könyvek vannak. Azok között volt egy, amelyik egy jégmadárról szólt. Tudtam, hogy ez egy jel, így búcsúzott el tőlem…
Aztán elmentünk nyaralni, és amikor visszajöttünk, úgy tűnt, hogy megoldódik a lakás-ügy is, férjem szüleinek lakására jelentkezett egy vevő, így ők is költözni készültek, a mi panelünkbe.
Augusztusban a szokásos kardiológiai kontrollon megemlítettem, hogy nem igazán megy a futás, persze az orvos mire fogja, hát persze hogy arra, hogy biztos a szívem. Felírt gyógyszert, de két hét után abbahagytam, mert sose éreztem magam annyira szarul, mint akkor. A konditeremben a négy perces kardió blokkokat nem bírtam megállás nélkül teljesíteni…
Elpakoltam a gyógyszereket, utána érdekes módon megint jobban kezdett menni. Ráadásnak meglepett az első változás kori vérzészavar is, az is okozhatott teljesítmény csökkenést. És még ezer más dolog is, a mérhetetlen mennyiségű stressz például…
Szeptembertől már elkezdtük a pakolást, 17 éve laktunk abban a lakásban, rengeteg cucc gyűlt össze, amit rendszerezni és selejtezni kellett. Osztottunk-szoroztunk, és úgy döntöttünk, hogy a házba új bútorokat veszünk, azokat legalább kellemes elfoglaltság volt megtervezni, kiválasztani. Közben intéztük a bankhitelt, az sem ment zökkenőmentesen (de még mindig jobban, mint ismerőseinknek).
Közben jártam heti kétszer a konditerembe, néha futottam, hétvégéken főleg túráztam. A futás nem ment valami jól, de nem is számítottam másra, alig edzettem rá.
November végén költöztünk, volt egy őrült időszakunk, reggeltől-éjfélig bútorokat szereltünk össze és dobozokat pakoltunk ki. Edzeni ebben az időben nem jutottam el, de nem is nagyon lettem volna rá képes, annyira kimerült voltam.
Végül is a helyére került minden, a ház befogadott minket, nagyon szeretjük.
Elkezdtem futogatni is, itt környéken 5-8 km-es távokat, 7 perc feletti tempóban, „de kit érdekel” mentalitással. Főleg azért, hogy égessem a kalóriákat, nagy erőfeszítések árán 73-ról visszafogytam 66 kilóra, jól jött minden segítség.
Az ünnepek alatt kitaláltam, hogy megint „edzőtábort” tartok, minden nap futottam. Felfedeztem a környéket, jó volt végre valami ismeretlent, valami újat látni. Továbbra is elég lassan futottam, de azért voltak jelek, egy 8 km-es futás legutolsó km-ét például sikerült 6:30-al lefutni. Vagy amikor felfutottam a M7-ig úgy, hogy nem kellett belesétálnom, és egész jó erőben teljesítettem egy 13-as távot.
Az utolsó pillanatban beneveztem az érdi szilveszteri futásra, mert kíváncsi voltam, mire vagyok képes, ha nem egyedül futok. Ekkor már sejtettem, hogy annál többre, mint amennyit a hétköznapokon mutatok… De azt azért nem nagyon gondoltam volna, hogy én valaha még „ahogy jólesik” tempóban 6 perces, sőt, az alatti ezreket fogok futni! 142-es átlagpulzussal ráadásul, mert tényleg végig tartottam a kellemesen jóleső, de lendületes tempót.
Így ez a szilveszteri futás lett a lezárása az évemnek.
Mit mondhatnék még? Annyi minden történt idén, amit szavakba sem lehet önteni… A költözéssel remélhetőleg egy új időszak kezdődik, sok mindent összepakoltunk és elcsomagoltunk, képletesen is, nem csak valójában.