Fél éve csapattársam is van (aki hozzájárult ahhoz, hogy a nevén emlegessem itt, szóval ő Gábor) Azóta még érdekesebb, sokszor könnyebb, néha nehezebb összehozni a közös futásokat. Idén úgy jött ki a lépés, hogy Gábornak a Vivicittá volt a jó versenye 10 km-en, nekem meg ez a tegnapi Női Futógála.
Amikor neveztem, akkor még rutinosan írtam be magam a kék zónába (55-60 perc közötti 10km), de a verseny előtt félig-meddig viccesen arról beszélgettünk, hogy a csapat által elvárt idő 55 perc. Gondoltam, ha megpróbálom, legalább ne a kékből próbáljam meg, így a rajt előtt kértem egy sárga matricát, szerintem a BSI történetében én voltam az első, aki ezt a másik zónába beállás dolgot szabályosan intézte… :)
Az előjelek szokás szerint nem voltak biztatóak, a múlt heti Európa-futás után kijött a számon egy herpesz, majd a hét közepén még egy, ami úgy önmagában nem lenne baj, de egy aktívan zajló vírusfertőzés azért megviseli az embert, engem legalábbis mindenképpen. Régen éreztem magam gyengén és rosszul, hát ezen a héten többször is. Szombaton éreztem először, hogy most már talán elmúlóban van, most már talán jó lesz.
Vasárnap úgy egy órával értünk ki a rajt előtt, még megnéztük Gáborékat a családi futáson, bemelegítésnek futottam egy kicsit, aztán menni is kellett a rajthoz. A sárga zóna közepe felé voltam, de még itt is nehezen tudtunk megindulni az elején, kicsit égnek állt a hajam, amikor láttam, hogy 6:20-as tempóval tudtunk haladni… Az optimista tervem az volt, hogy annyi 5:30 körüli ezret futok, ahányat csak tudok, még az is mindegy, hogy az elején, közepén, végén, majd ahogy bírom. Szerencsére hamar széthúzódtunk, és lehetett futni a saját tempót. A fejjel a falnak taktikát választottam, végig úgy futottam, ahogy csak tudtam. 8 km környékén azért elgondolkodtam azon, hogy nem vagyok normális, ahelyett, hogy békésen lekocognám a távot és közben jól érezném magam… De aztán a férjem másnap rávilágított, hogy erre az eredményre azért biztosan könnyebb büszkének lenni, hát igen...
Végül az 5:30 körüli ezreket csak a két frissítőpontnál nem tudtam hozni, de muszáj volt inni, mert megint úgy kiszáradt a torkom, mintha üvegszilánkokat nyeltem volna. Szomjas nem voltam egyáltalán, de a meleg, az erős szél, vagy a levegőben szálló fehér izék (hivatalosan: nyárfa magszőrök, amik mechanikusan ingerlik a nyálkahártyát) miatt kellett az a pár korty víz. A második frissítő után volt egy holtpontom, akkor nehezen találtam meg újra a ritmust, de aztán valahogy feléledtem.
A célba már egész vígan futottam be, pont jó tempós zene ment, már csak a mosolygást kellene gyakorolni, mert az megint nem jött össze… 55:43 lett az órám szerint, és hivatalosan is. A csapatelvárás mindenesetre meglett :) Pár hónapja még álmomban sem gondoltam volna, hogy én erre képes vagyok, amikor Gábor a Vivicittán 55:17-et futott, rögtön arra gondoltam, még szerencse, hogy nem voltam vele, mert lelassítottam volna… Aztán voltak jelek, meg jó részeredmények, de ugyanakkor kezdett meleg idő lenni, szóval kicsit bizonytalan volt, hogy mi lesz. De most ennek nagyon örülök, 3 és fél percet javítottam a tavalyi időmön, 432. lettem a 2698 indulóból. Akiknek jó része – lássuk be – fiatalabb nálam….
Érdekes új élmény volt előrébb futni, mint tavaly, lendületesen, jól lehetett haladni, akit kerülni kellett, azt sem azért, mert előrefurakodott a rajtnál, és kifulladt, ez valahogy igazi verseny volt. Volt, hogy próbáltam ragadni valakire, de nem tudtam, de olyan is, hogy nekem kellett előzni, mert az előttem lévő lelassított kicsit. Egy sárga pólós hölggyel egész jót meccseltünk az utolsó 3 km-en, hol ő ment előre, hol én, aztán a célegyenesben lefutottam, de nem volt könnyű…
Szóval a futás jó volt, a hangulat kevésbé jött át, lehet, hogy ahhoz túl későn értünk ki… Vagy még mindig az első versenyem, a 2013-as Női Futógála hangulatát várom valahogy, amikor rácsodálkoztam erre az egész futóvilágra, az elég katartikus élmény volt, és mint ilyen, lehet, hogy megismételhetetlen…
Most jön a meleg, a nyár és az örömfutások. Most egy darabig nem érdekel milyen időt/tempót futok, bizonyítottam magamnak, amit kellett, és egy ideig ez most elég is.