A Tisza-tónál az időjárással szerencsénk volt, szép napos, száraz idő volt. Ezen a héten viszont szinte minden nap esett, a verseny hírleveleiben is az „esőre készüljetek” típusú figyelmeztetések voltak túlsúlyban. Szóval nem volt meglepő az esemény reggelén szakadó eső, de még indulás előtt is újabb dilemmákkal szembesültünk, hogy menjünk, ne menjünk… Én vállalom, hogy én menni akartam, főleg, hogy az időjárás-jelentés, amit néztem, 2 mm esőt jósolt szombatra, csak azt felejtették el odaírni, hogy az említett mennyiséget óránként vagy félóránként értik…
Aztán elindultunk, Fehérvárnál úgy szakadt az eső, hogy alig láttunk ki a kocsiból, Gábor mondta is, hogy ha ez így marad, ő nem vállalja a részvételt, de nekem muszáj mennem, ha már miattam jöttünk le :) A férjem nézte a radarképet, és azt mondta, 10 körül Balatonföldváron már csendesedni fog, és igaza lett, a rajtnál nem esett annyira, így felvettük a rajtszámokat, és felkészültünk az indulásra. Nálam volt két esőkabát, a nagyobbik szerencsére ráment Gáborra, a kisebbik jó volt nekem. Ezeket még akkor vettem, amikor elkezdtem futni, és úgy, mint a jeges téli túrán a hótalp, ezek is évekkel később nyerték el létük értelmét. Az enyém mindenesetre végig állta a vizet és a szelet, egyáltalán nem fáztam benne.
A rajtnál sikerült a mezőny első felébe besorolnunk. A mezőnyben szemmel láthatólag a túrázók voltak túlsúlyban, szemben az előző heti Tisza-tóval, ott többségben voltak a sportos résztvevők országúti kerékpárokkal. Itt alig-alig lehetett látni országútit, az igaz, ahogy az esemény főleg túrának volt hirdetve, és praktikusabb is volt ebben az időjárásban a széles gumi.
A rajt után rövid 3 km tekerés után felszálltunk a kompra. A Balaton erősen hullámzott, esett az eső, de a körülöttünk állók hangulata töretlen volt, én is úgy voltam vele, hogy néha ilyen is kell, nem lehet mindig minden körülmény tökéletes. Tihanynál megkezdtük a tényleges túrát, a 30 km/h-val haladó felvezetőtől kicsit lemaradva, de lendületesen tudtunk menni. Én éreztem is, hogy ez a tempó sok lesz nekem, Balatonfürednél mondtam is Gábornak, menjen csak, tudtam, hogy benne van nagyon, hogy végre tekerjen egy tempósat, nem akartam feltartani. Nekem is jobb volt a saját tempómat tartani, tudtam, hogy azért ez hosszú táv, megállás nélkül még szerintem nem nagyon tekertem ennyit.
A mezőny nagyon hamar szétszakadt, a sportosabbak előrementek, a túrások lemaradtak, azon vettem észre magam, hogy tökegyedül vagyok a Balaton mellett. Végül is nem volt ez rossz, csak kicsit féltem attól, hogy elnézem valamelyik jelzést, és letérek a verseny útvonaláról. A frissítőknél megálltam inni, meg banánt enni, az egyiknél volt meleg tea, az nagyon jólesett. A bicaj már az első megállónál disznómód sáros volt, meg én is, de hát ez egy ilyen nap volt…
Az egyetlen ijesztő közjáték akkor történt, amikor jobbra be kellett fordulni a kerékpárútra, amit egy nagy bokor szinte teljesen eltakart, és basszus, szembe találtam magam egy autóval… a gyalogos- és kerékpárúton… Fékeztem, a tárcsafék az meg ugye fog, az út vizes, a gumi sima országúti, megcsúsztam egyik irányba, aztán a másikba, utólag tényleg nem tudom, hogyan maradtam fenn a bringán… A pulzusom az egekben, és csúnya szavakat mormoltam, kellett egy kilométer, hogy megnyugodjak valamennyire.
Ettől eltekintve eseménytelen volt az út, néha kicsit esett, néha nagyon, egy időre el is állt. Az esővel nem volt semmi bajom, a kabát remek volt. A lábam viszont fázott, a bicajos cipő csak úgy itta a vizet, eleinte próbáltam mozgatni benne a lábam, hogy felmelegedjen, aztán már hagytam a fenébe azt is.
A Balatont elég kevés helyen lehetett látni, csinálhattam volna egy-két giccses képet hajókkal meg nádassal, ha lett volna kedvem megállni hozzá, de nem nagyon volt. Főleg a parttól távolabb tekertünk, kisebb forgalmú utcákban, meg volt egy hosszabb erdős-sáros rész is, ott különösen figyelni kellett az útra.
Siófoknál egy időre elvesztettem a hivatalos útvonalat, be is vártam egy bácsit, aki mondta, hogy az irány Földvár, tehát annyira rosszul nem megyünk, és tényleg, sikerült egy körforgalomnál lelni egy rendezőt, és visszatalálni az útvonalra. Ez a rész már elég nehéz volt, nyílegyenes, hosszú utcák, addigra eléggé elfáradtam, idegesítettek a mellettem elhúzó autók is. Számoltam a kilométereket, mennyi van még vissza, le is lassultam, dúdolgattam magamban a „Földvár felé félúton”-t, szerencsére már nem félúton voltunk…
Aztán hirtelen elém ugrott a célkapu, ahonnan rajtoltunk, áttekertem rajta, leállítottam az órát. Pár rendező beszélgetett ott, de különben semmi felhajtás, aztán mondták, ha befutó vagyok, akkor a cél a strand területén van, ja, az más, akkor menjünk oda. Volt befutóérem, fotós, kamerás, na azért :)
Gábor már félórája benn volt, engem várt a sátorban. Kihagytam a kaját, hogy indulhassunk, nem is voltam igazán éhes. Hazafelé Fehérvárnál már hétágra sütött a nap, mintha mi se történt volna, igaz, Budapesten meg újra szakadt az eső… Otthon aztán következett némi romeltakarítás, a sáros cuccok, cipő és bicaj rendbetétele.
Mit mondjak, én egyáltalán nem bántam meg, hogy vállaltam a részvételt, igaz, hogy a körülmények nagyon kívül voltak a komfortzónán. De végül úgy éreztem, hogy nem az elemekkel való küzdés volt nehéz, hanem a távval, eléggé elfáradtam a végére, pedig nem mentem nagy tempót (20 km/h körüli átlagot) De sportteljesítménynek élem meg, mert számomra az volt. Bevállalni is meg végigcsinálni is.