9-re volt meghirdetve a rajt, 8 körül értünk le, átvettük a rajtszámot, beadtuk a bringákat a depóba. Az időmérés úgy alakult, hogy az úszást mérték külön, induláskor és érkezéskor, majd a bringadepóból való kihajtást és a végén beérkezést. Ez a két idő adta a végeredményt. Hivatalosan nem hirdettek győztest, de hát ahol időt mérnek az verseny, szerintem.
(Más kérdés, hogy mennyire jó ötlet kerékpáros versenyt rendezni egy augusztusi szombaton a Velencei-tónál, ráengedve a sportolókat a strandolókra, kirándulókra, és viszont.)
Az úszástól tartottam a legjobban, nem úszok rendszeresen, az összes sport jellegű úszásom az elmúlt 30 évben az volt, amikor a múlt héten kipróbáltam magam ezen a távon medencében. A víztől is tartottam, hogy hideg lesz nekem, de az utolsó pillanatban beszerzett neoprén ruhának hála ez nem volt gond, jól éreztem magam végig. Végül is az úszás jól ment, különösebb nehézség nélkül, igaz, csak strandolós stílusban, nem akartam bonyolítani a helyzetet mindenféle légzéstechnikával, azt majd gyakorlom még medencében egy kicsit… 46 perc lett az időm, Gábornak 45 perc.
Utána volt idő bőven átöltözni, mert nem ketyegett az óra, de azért próbáltam igyekezni, mert Gábor az 5i50-re készül, nem akartam, hogy sokat várjon rám. Ennek ellenére jól megszenvedtem, mire lerángattam a vizes testemről az úszócuccot, majd vissza fel a kerékpárost. Vittem egy energiazselét, úgy terveztem, hogy az úszás után eszem meg a felét, és a túránál a másikat, a kapkodásban ezt is lazán elfelejtettem, csak ittam.
A kerékpározás Pákozdig egész jól ment, voltak 30km/h fölötti ezreink is, eddig nekem ez még nem nagyon jött össze. A sportpályánál letettük a bringákat, itt már eszembe jutott a zselé, felét meg is ettem. Ahhoz képest, hogy citrom ízű, nekem ez is túl édes volt, hát van, akinek semmi se jó... Alig győztem rá vizet inni.
A túrát úgy terveztük, hogy ahol a terepviszonyok megengedik, futni fogunk. Ez úgy nagyjából sikerült is, bár volt egy-két lankásabb hosszú emelkedő, amit kipihenten talán megfutok, de itt már inkább gyalogoltam. Meg voltak olyan részek is, ahová szinte négykézláb másztunk fel, hát az tipikus túraterep volt. Fentről szép látvány volt a Velencei-tó, sajnos nem jutott eszembe fényképezni, na majd legközelebb. Lefelé már végig futottunk, alig vártam már a bringadepót és a vizet.
Indulás előtt megettem a zselé másik felét, ittam rá limonádét és vizet, majd elindultunk a második bringás szakaszra. Az arborétumnál sikerült feltekernem az emelkedőn, erre nagyon büszke vagyok, a múltkor, amikor egyedül jártam arra, ott tolnom kellett. Utána már sima ügynek tűnt a dolog, lefelé, egyenesen, csak be kell érni a célba.
És itt jön a bulváros része, csak erős idegzetűek olvassák tovább, saját felelősségre
Megyünk a kerékpárúton, kb. 200 méterre a céltól, amikor a rövidtávosok bringadepója előtt Gábor némi káromkodás kíséretében egy hatalmasat fékezett, nekem esélyem sem volt megállni, hátulról belementem majd elestem. Én nem láttam, hogy mi történhetett elöl, utólag azt gondolom, hogy egy rövidtávos célbaérő állt meg előtte hirtelen, mert egy kerékpáros hölgy ott bámészkodott. Azt még most sem értem, hogy miért a bringaút közepén állt meg, és miért nem a szélén, mert akkor simán kikerültük volna. Én a könyökömre meg a térdemre estem, fasza érzés, amikor az ember a könyökén csúszik a betonon… Felálltam, még dolgozott az adrenalin, mondom, menjünk be a célba, visszaültünk, nem vettem észre, hogy fékkar el van görbülve… a célnál alig tudtam megállni, meg majdnem elütöttem egy óvatlanul elém ugró rendezőt… Aztán vége volt az izgalmaknak, beírattuk a befutóidőt, meg felmértük a károkat. Volt némi veszekedés a bejáratnál, mert a mentős sátorhoz nem akartak beengedni minket a bicajokkal, pedig tele volt velük a strand (ami a verseny alatt is üzemelt, mint strand). Az elsősegélynél lefertőtlenítették a horzsolásokat, úgy különben nem mondtak és nem kérdeztek semmit, csak hogy allergiás vagyok-e a jódra. Amit sajnálok így utólag, mert szerencsére annyira régen vágtam oda magam, hogy nem gondoltam rá, hogy azonnal jegelni kéne az ízületet, ami ekkorát kapott, akkor talán később nem dagadt volna meg ennyire.
Utólag mit mondjak, mindig az a hibás, aki hátul van, és nem tud megállni, aláírom. És még azt is tudhatnám, mert nap mint nap tapasztalom, hogy az emberek nagy ívben tesznek a másikra, ha a kerékpárút közepén akarnak megállni, akkor megállnak ott, nem érdekes, hogy más is jön arra, hogy verseny van, és esetleg másnak még nem ott van a cél… Annak örülök, hogy Gábort hátulról egyenesen találtam el, és nem billentettem ki, így legalább nem kaszáltam el őt is.
És hát nem verseny, de akkor is 7. lettem a nők között, ha nincs ez a malőr, 6. vagyok… Abszolútban meg mi lettünk a 32. és a 33. helyezett.
Az élményből azért levett a rendezők rugalmatlansága, a pólócserétől mereven elzárkóztak, pedig eddig minden versenyen meg tudták oldani, a bicajokkal való kekeckedés, van, aki bevihette, én meg véresen sem… A befutásnál kapott egyetlen kis üveg szénsavas üdítővel sem igazán tudtunk mit kezdeni. Az úszás után kapott csomagot, mire visszaértünk, megette a családom, de ez – ahogy egy ismerősöm mondaná – egyéni szociális probléma :)
Amúgy érdekes élmény volt végigcsinálni, nem olyan, mint amikor csak futunk. A frissítésre igyekeztem figyelni, de azért a vége felé kicsit már fáradtam, valószínű azért sem reagáltam elég gyorsan. Egy valódi triatlonhoz meg túl lassan öltözök :) Azért megvan ennek is a szépsége, majd legközelebb már tapasztaltabb leszek.
Kényelmes kirándulós tempóban igazán szép útvonalban lehetett volna gyönyörködni, nekem a tájból így csak pillanatok, egy-két szebb helyen való rácsodálkozás maradt meg. Azért minden további nélkül megcsinálnám még egyszer… kicsit bölcsebben, kicsit átgondoltabban, kicsit lazábban.
Itt vannak szép képek a túra környékéről