2020-ban volt futás közben egy pitvarfibrillációm, felment a pulzusom 200-210-re, és nem akart magától visszamenni. Igazából csak az volt ijesztő, hogy nem tudtam, mi történik, egyáltalán nem éreztem magam rosszul, minden gond nélkül még több mint három kilométert sétáltam a parkolóig. A szapora szívverést éreztem persze, de olyasmi volt, mintha egy versenyen az utolsó 100 métert futnám. Pont az SZTK előtt parkoltam, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy bent csináltak egy EKG-t, és így tulajdonképpen az első pitvarfibrillációm máris dokumentálva lett, ami nagy szó, mert általában a felismerésig sem könnyű eljutni.
Ezután következett a gyógyszeres kezelés időszaka, kaptam egy gyógyszert, ami lassította a pulzust, és a kardiológus azt kérte, ne fussak 150-es pulzus felett. Többször nem fordult elő ennyire hosszú ritmuszavar, mit az első, általában 1-2 percre felugrott, majd magától rendeződött. Egy idő után már az is előfordult, hogy amikor újra normális lett, futottam tovább. 2021 elején besűrűsödtek ezek is, ezért felajánlották az ablációt. Ezzel pont ugyanúgy voltam, mint mindenki más, féltem a komplikációktól, és bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség, majd elmúlnak a ritmuszavarok maguktól. Főleg, hogy 2021 április és november között nem fordult elő egy sem, szerencsés módon még a rácalmási szigetfutásra is fel tudtam készülni, és becsülettel le is futottam. Kértem, hogy halasszuk el az ablációt, közben elmentem endokrinológiai kivizsgálásra is, hátha az megmagyarázza a tüneteket, de az lett az eredmény, hogy nincs pajzsmirigy betegségem.
2021 novemberben aztán egy vírusfertőzés újra előhozta a ritmuszavarokat, már nem csak futás közben, de otthon is előfordultak. Rosszullétet továbbra sem okoztak, de néha már csak gyógyszerrel lehetett megállítani. 2022 tavaszán kértem a kardiológián, hogy jó, akkor csinálják meg az ablációt, belátom, hogy tényleg kell, és nem lehet tovább várni a csodára. 2022 szeptemberére kerültem sorra, éppen jókor, addigra már minden nap előfordult ritmuszavar, teljesen független lett a futástól, a legkisebb stressz is előhozta.
Maga a beavatkozás teljesen elviselhető volt, nekem a legrosszabb az volt, hogy délután háromkor, utolsóként kerültem sorra, és így a folyosón kellett várni csaknem hét órát. Aggódtam, hogy a ritmuszavar majd pont akkor nem jön elő, amikor kéne, de felesleges volt, már az elején felszaladt 130-ra, így szépen meg tudta magát mutatni az orvosoknak. Maga az égetés nem volt kellemes – tudtommal én nem kaptam semmi fájdalomcsillapítót, azt mondták, elnyomhatja a tüneteket, de el lehetett viselni, ha arra gondol az ember, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy sikeres lesz a beavatkozás. A személyzet tüneményes volt, mindenki, kivétel nélkül. Futóként, vagyis aktív sportolóként kezeltek, (ez az egyetlen hely, ahol nem tartják rendellenesnek a 40-50 közötti pulzusomat) de amikor azt mondta a fiatal orvosom, hogy egy hét múlva lehet edzeni, „ahogy a csövön kifér”, akkor azért azt hittem, nem hallok jól. Jó két éve vártam erre az engedélyre, a 150 alatti tökölődős futások után végre lehet rendesen futni, óriási érzés volt.
A gyógyszert elhagyhattam, és két héttel a „D nap” után elkezdtem futni. Nagyon óvatosan, 4 kilométerrel kezdtem, 8 perces tempóban. Kb. két hét múlva kezdtem igazán futásnak érezni a dolgot, a 7. héten már stabilan mennek a 6:50-7:00 közötti tempók. Ami persze még lassú, de bízom benne, hogy majd tovább javul. Ami nagyon érdekes, hogy 1000 métert szoktam úszni hetente egyszer, az majdnem 4 perccel jobban megy, mint előtte. Pedig ezt aztán igazán nem időre teszem, azért megy az óra, hogy számolja nekem a hosszakat.
Igazából én is csak azt mondhatom, hogy kár volt félni tőle, kár volt halogatni, ez a probléma magától nem fog megoldódni, hiába tűnik el egy időre, visszajön és gyakoribbá válik. Nyilván minden ritmuszavar egyedi, és minden abláció is egyedi, nehéz előre megmondani, kinek lesz sikeres, és kinek nem. Nekem egyelőre nem jött vissza a ritmuszavar azóta, és kíváncsian várom, hová tudok visszakapaszkodni, a sokadik újrakezdésem után.