A szöveges leírás részletesnek tűnt elsőre, de már az Arborétumon belül elvált a track-től (amit a hivatalos oldalról töltöttem le.) Ilyenkor mindig dilemma, hogy melyik után menjek, sőt, itt még piros-fehér szalagok is jelezték az irányt, amelyek főleg a szöveges leírással voltak összhangban. Ennek hála sikerült túlmennem egy éles jobbra letérésen, de nem voltam ezzel egyedül, akkor fordultam vissza, amikor szembejött az előtte engem elhagyó futó túratárs. Ő még hozzátette a teljesség kedvéért azt a plusz infót, hogy a rajtban lévő rendezők tájékoztatása szerint a szalagok nem ehhez a túrához tartoznak. Nagy nehezen megtaláltuk az utat a kijárat felé, egy keskeny, lefelé haladó ösvényt, kedvet kaptam én is, elkezdtem futni. Egész jólesett, itt még nem voltam fáradt, és még nem volt annyira meleg sem.
Isaszegre beérve a szöveges leírás érthetetlen fordulatokat vett, képtelen voltam értelmezni, mit akar, végül a track után mentem a főúton. Az első ellenőrző pont a horgásztónál volt, itt egy ember felírta az időt, és a pultos néni adta a pecsétet és a csokit, aki éppen el volt tűnve a konyhában, itt vesztettem némi időt, mire megkerestük.
Ezután Isaszegről kiérve elhagytam a civilizációt, és Nagytarcsáig nem is láttam viszont. Volt egy kis hullámzó dombság, majd egy hosszú, virágos rét, ahol csak a tömény virágillat, bogarak zümmögése, madarak csicsergése, és én. Ez igazán csodás rész volt, lélektisztító.
Baktattam keskeny ösvényen, széles ösvényen, erdőben, mezőn, de valahogy mindig találtam fotótémát, kiszáradt fát, pocsolyát, mezei virágszőnyeget, ilyeneket. Az nyilvánvaló volt, hogy itt legkésőbb pár hét múlva már csak bozótvágóval lehet elmenni, már most is visszavette a turistautak nagy részét a természet. Jelölést nem is nagyon láttam, szerencsére a track után lehetett menni, a szöveges itiner is aránylag értelmezhető volt, így lakott területen kívül. A piros-fehér szalagok is makacsul kitartottak, kezdtem sejteni, hogy talán mégis ehhez a túrához tartoznak.
A második ellenőrző pont is a pusztában volt, egy lelkes fiatalember adott pecsétet, és egy doboz diákcsemegét, hogy markoljunk bele :) Egy pohár vizet is elfogadtam tőle, nálam csak izoital volt a zsákban, és amellé jólesik a tiszta víz. Aztán igyekeztem tovább, jól álltam az idővel, szépen tartottam az 5 km/h feletti tempót, szerettem volna, ha a végén is meglesz.
Ezután elmentem a legnagyobb kaporföld mellett, amit életemben láttam, ennyi kapor simán kielégíti Magyarország éves tökfőzelék és kovászos uborka igényét. Tömény kaporillat felhőben, és derékig érő elvadult növények között gázoltam jó sokáig, mire az út befordult egy erdőbe.
Nagytarcsáig kicsit eseménytelenebb lett az út, elfogytak a fotótémák, kicsit küszködtem a sárral, mert nem terepes cipőben mentem, hanem kényelmes aszfaltosban. De nem volt vészes a helyzet, a környék elég homokos ahhoz, hogy simán beszívja az előző napokban esett jelentős csapadékmennyiséget, csak a fülledtség volt nagyon erős. Nagytarcsa szélén a track és a szöveges leírás megint másfelé vezetett, most már a track után mentem gondolkodás nélkül.
Nagytarcsa faluház volt a harmadik ellenőrző pont, a kedves pontőr hölgy biztatott, hogy nézzem meg a tárlatot, itt és csak itt megállítottam az órát, és megnéztem. Kaptam egy banánt is frissítésnek, meg is ettem nézelődés közben.
Nagytarcsa új építésű negyedén keresztül kellett kimenni a faluból, mi is néztük itt házat pár hete, vagyis csak az üres telket, amin majd a ház áll. Végül úgy alakult, hogy nem költözünk ide, de érdekes volt végigsétálni a környéken. Egyre melegebb lett az idő, a következő célpont már a Naplás-tó volt, egy kanyargós, hosszú, keskeny erdei ösvényen.
A tótól már ismerem az utat, szoktam futni arrafelé, számolgattam, hogy 37-38 km-ben kijönne, ha hazáig gyalogolnék, de már ott sejtettem, hogy fáradt vagyok hozzá. A tónál volt az utolsó ellenőrző pont, ott mondták az urak, hogy első vagyok a 30-as távon. Kíváncsi lennék, mi lett a futó túratárssal, akivel együtt találtunk ki az Arborétumból.
Amikor beértem a városba, a házak közé, akkor már igazán pokoli volt a meleg, amit kint még el lehetett viselni úgy-ahogy. Itt eldöntöttem, hogy a 28 km elég lesz, és inkább megkérem a családot, hogy jöjjenek értem.
Cinkota tájház volt a cél, ahol kisebb fejetlenség támadt, mert tényleg én voltam az első célba érő a 30-as távon. A fiatalember simán kitöltötte az oklevelet 20-ra, kerestek valami listát a 30-as indulókról, de nem találták. Legalább jelvényt sikerült 30-ast adni. Volt kitéve zsíros kenyér, bár nem kínált senki, elvettem egyet, és megettem, amíg a hazafuvarra vártam.
A rendezés nálam erősen közepes szintet ért el, a szervezettségen van mit javítani, a track és az itiner sem ártana, ha összhangban lenne. Az útvonal tetszett, a pontőrök kedvesek voltak, és mindenki adott valami útravalót (banánt, sportszeletet, müzliszeletet). Voltam már ennél jobban, de sokkal rosszabbul szervezett túrán is.
A táv végül 28,3 km, a bruttó időm 5 óra 28 perc lett, a múzeumlátogatást ha levonom, akkor 5 óra 21 perc, amivel elégedett vagyok. Sok szint nem volt, de néhol elég nehezen lehetett elmenni a növényzetben, és éreztem azért az előző heti Szénás-kört, ha az elején nem is, féltávtól mindenképpen.