Az elmúlt hétvége végül kimaradt, az időjárás előrejelzések esőt jósoltak, kevéssé vigasztalt, hogy végül is nem lett belőle semmi. Így hát a most szombati Hősök vére emléktúrát választottam, ami kétségkívül festőibb útvonalon haladt, bár azért megfordult a fejemben, hogy okos dolog-e első ötvenesnek olyan túrát választani, amiben benne van a Rám-szakadék és Dobogókő…
Szentendrén volt a rajt, szerencsésen tőlünk 20 percre, így hát 6 óra 42 perckor útra is keltem, még sötétben. A szervező adott néhány támpontot, merre kell kimenni a városból, de teljesen korrektül jelölve volt az útvonal, igaz, beletelt egy kis időbe, amire rájöttem, hogy a festett kék jelek a mi túránkhoz tartoznak. Az itiner az 50 km-es távra 12 sor volt… és bőven elég is volt ennyi, jelzések, jelzésváltások, ellenőrzőpontok, a többi információ tényleg teljesen felesleges. A kiszalagozás még emellé igen alapos volt, arról tényleg csak én tehetek, hogy transzba esve néha elnéztem egy-egy letérést, mert a szalag bizony ott volt…
Nemsokára ott gyalogoltam a réten a sárga jelzésen, a hátam mögött felkelt a nap, és az addig szürke táj hirtelen egyszerre kiszínesedett, felemelő élmény volt. Az időjárás végig nagyon kegyes volt hozzánk, gyönyörű napos őszi idő volt, ideális a túrázásra.
A sárgán mentem fel a Kő-hegyre, felfelé főleg gyalogoltam, minimális futást terveztem csak erre a napra, leginkább a jól járható lejtőkön. A menedékháznál ittam egy teát, innen a Lajos-forrásig enyhén lejtett az út, utolért pár futó, én is kedvet kaptam, futottam, ahol lehetett.
A Lajos-forrásnál ittam a forrásból, reggel még nem volt ott senki, visszafelé már hosszú sor állt kannákkal-egyebekkel, akkor már nem fértem oda. Innivalóként nálam két liter izoital és BCAA keverék volt, így megragadtam minden alkalmat, ahol inni lehetett valami mást. De észrevettem, hogy ez tényleg használ, így iszogattam rendszeresen ezt is.
A sárgáról letértem a pirosra, és következett számomra a túra egyik legmeghatározóbb szakasza, egy patakmeder mentén ment le az ösvény Dömös felé, gyönyörű volt, vadregényes és teljesen elhagyatott. Itt tényleg átéreztem, hogy egyedül vagyok, nekem kell megoldani minden problémát, meghozni minden döntést, szó szerint és képletesen is kimászni minden gödörből. A táj festőien szép volt, meredek letörések, az erdő gyönyörű őszi színekben, szanaszét heverő mohával borított kövek, néha egy-egy patakátkelés… Nem is értettem, hogy a Rám-szakadéknál már annyiszor jártunk, itt meg még soha, pedig itt van szinte a másik oldalon…
A végén már ki volt táblázva a Rám-szakadék is, de az itiner szerint nekünk még le kellett volna menni Dömösre és vissza. Az elég lehangoló érzés volt, de hát meg kell lenni a távolságnak, nincs mit tenni. Odaértem egy szép kis pihenőhelyhez, gondoltam itt is lehetne igazán az ellenőrző pont, amikor megszólítottak, hogy Hősök vére? Nahát, úgy látszik, jó napom van, mégiscsak itt van a pont :) Ettem egy zsíros kenyeret, mert már kezdtem éhes lenni, kicsit leültem, mert tudtam, most következik a legnehezebb része a túrának, a szakadék és Dobogókő.
A Rám-szakadék nekünk régi családi kirándulóhely, gyerekkoromban szinte minden évszakban eljöttünk, de már régen jártam itt utoljára, jó tíz éve is megvan annak. Nagyon kíváncsi voltam, most milyen, és hogy mennyire fogok tudni haladni, mert addig szépen tartottam az 5 km/h átlagot. Szerencsém volt, kevés túrázóval találkoztam, és mind előzékenyen elengedtek, amikor látták, hogy én más dimenzióban közlekedek. Még egy-két gyors fotóra is volt időm és lehetőségem. Azért folyt rólam a víz rendesen, mire fölértem, és következett a kapaszkodás tovább Dobogókő felé. Ez a rész tényleg nehéz volt, csak fel és fel, oldalra kinézve a fák között már csak az eget láttam, szerintem már elértem a légifolyosókat is, de az ösvény még mindig konokul emelkedett, azt hittem, sosem érek fel. A Rezső kilátónál végre kifújhattam magam, és csináltam pár szép képet.
Még meg kellett keresni a mi pontunkat, ami nem volt könnyű, a környék tele volt vasárnapi kirándulókkal, plusz egy komplett esküvőt is láttam anyakönyvvezetővel-násznéppel… Mondjuk jópofa ötlet pont itt házasodni, remélem, boldogok lesznek.
Mindig úgy éreztem, hogyha felérek Dobogókőre, akkor meg tudom csinálni a túrát. Optimistának tűnhetett, mert a fele táv még hátravolt, de azt tudtam, hogy az igazán nehéz részén túl vagyok már. A pontnál kaptam teát, és megettem a Balaton szeletemet, majd elindultam lefelé a sárgán. Itt a pontnál már találkoztam ismerős arcokkal, akikkel kerülgettük egymást eddig, de innen még egyedül indultam tovább. Nem voltam fáradt, lefelé még futogattam is, ahol tudtam.
A rejtélyes Tölgyikrek volt a következő pont, itt volt egy kis kavarás az itinerben, mert azt írták, odafelé van EP, de visszafelé volt igazából. Ezt egy kedves házaspárral vitattuk meg, akiket közben utolértem, mert mindhárman elnéztünk egy letérést a sárgán, és vissza kellett menni megkeresni. Végül meglett a Tölgyikrek is, itt spontán összeverődtünk kilencen, megszavaztunk két fát „tölgyikernek” mert igazából fogalmunk sem volt róla, melyik lehet az.
Egy rakáson mentünk tovább, beszélgettünk túrákról, futásról, aztán én előrementem, de hiába igazított el az egyik fiatalember, aki ismerte az útvonalat, megint benéztem egy jobbra letérést, és egyenesen mentem tovább. Itt beletettem egy km kerülőt, de a sztorizgatásokból kiderült, hogy ez még semmi, volt, aki 7 km-es eltévedésekről számolt be, korábbi túrákon, természetesen :)
A Lajos-forrásnál megint utolértem a társaság egy részét, és együtt mentünk tovább. Jó tempóban haladtunk lefelé, és nagyon kedvesek voltak, amikor mondtam, hogy nem tudtam inni, megkínáltak narancslével. Az utolsó hegynél egyikük még a túrabotjait is kölcsönadta, hogy próbáljam ki, milyen. Az órám 35 km-nél lemerült, ott elindítottam a telefonon a Runkeepert, de nagyon hiányzott, hogy nem látom sem a tempót, sem a távolságot. De jól haladtunk, azt éreztem azért.
Volt még egy meredek ereszkedés a „tengerszintre” az már nem esett annyira jól, aztán meg egy hosszú egyenes szakasz Szentendréig egy véget nem érő réten, az már olyan volt, mint amikor a Gyűrűk urából a hobbitok vitték a gyűrűt, és csak mentek, mentek… Én is úgy éreztem, sose lesz vége a rétnek, szerencsére az egyik fiatalemberrel együtt maradtunk, beszélgettünk, jobban telt az idő.
Kezdett lemenni a nap a hátunk mögött, volt benne valami különleges, hogy reggel a hátam mögött kelt fel, és most meg ott megy le, de már közel voltunk a célhoz. Még arra is volt energiánk, hogy a zebrán átfussunk, amíg még zöld a lámpa, így 50 km után…
A célban a szokásos oklevél és kitűző, gratuláltunk egymásnak, elköszöntünk, de azzal, hogy biztosan összefutunk még valamelyik túrán :)
Az időm 10 óra 41 perc lett, ezzel teljesen elégedett vagyok, első ötvenes, Rám-szakadékkal, Dobogókővel… Elfáradtam, de nem végletesen, igaz, a kocsiból kimászni otthon már nem esett annyira jól, de hát szó szerint napkeltétől napnyugtáig gyalogoltam…
Csodaszép volt, nagy élmény, és igazán kár lett volna kihagyni. A sportteljesítmény részére meg büszke vagyok, tulajdonképpen simán ment, a mélypontokon sikerült túljutni, és jó állapotban célba érni.