Valahogy sosem volt a listán, hogy egyszer saját hajóm lesz (kajak) de most mégis úgy alakult. Eddig nem nagyon volt rá reális esély, mert a panelban hova is tettem volna egy 5 méter hosszú hajót? Tárolóhelyet kellett volna bérelni neki, ami költség, macera, beértem annyival, hogy néhányszor lementem a volt egyesületembe kicsit evezgetni. De igazából ott sem nagyon vannak felkészülve hobbista felnőttekre, sajnos.

Idén először Gábor hívott meg egy szervezett vízitúrára a Vág folyóra, az elég jól sikerült, utána voltam Gemencen is egy csoporttal. Ezek az élmények visszahozták az érzést, hogy mennyire szeretek evezni, de azt is, hogy a szervezett túrák nem nekem valók.

Közben kiderült, hogy a két és fél év konditerem ellenére gyengék a törzsizmaim, szóval a kajakozás kifejezetten jót tenne nekem.

Ezután kezdtem nézegetni a hirdetéseket, és megakadt a szemem egy „Robe 2” másolat hirdetésen, amibe rögtön beleszerettem. Ez igazából tengeri kajak forma, de normál kormánnyal, olyan lábtámasszal, amihez hozzá vagyok szokva, aránylag könnyű (a túrás műanyag kajakok dögnehezek). Van két tárolórekesze a cuccnak, szóval kisebb vízitúrákra, evezgetésekre ideális.

Sajnos a hirdetett darab már elkelt, de sebaj, megvártam a következő legyártott darabot, és enyém lett a drágaság.

Még a szép időt kihasználva mentem vele a Dunán és a Velencei-tavon is, összebarátkoztunk, stabil, klassz kis hajó. Alig várom a jövő évi vízi szezont, és a közös kalandokat 😊

2017-ben már részt vettem ezen az eseményen, akkor turistáskodás nélkül, csak amolyan jöttünk-futottunk-mentünk módra. Akkor éppen fejlődésben voltam a futásban, a Csonti-féle edzéseket csináltam, és (magamhoz képest) nagyon jónak számító eredménnyel értem célba. (Hivatalosan kerek 58 perc alatt.)

A mostani egy egészen más nap volt, mondaná Micimackó, hobbifutóként csak azért mentem, hogy élvezzem a futást, és összekötöttük egy kis anya-lánya városnézéssel is. Pénteken érkeztünk, az esős idő ellenére sétáltunk az óvárosban és a várban is, ettünk a kedvenc éttermünkben, csináltunk sok fotót, jól éreztük magunkat.

Szombaton az eső miatt a rajthoz csak az utolsó pillanatban mentünk le, nem is kellett sokat várnom az indulásra. Próbáltam lendületes, de még jóleső saját tempót tartani, igyekeztem nem beragadni senki mögé. A megszokott útvonalon mentünk, a vár alatti alagútig párszor eszembe jutott, hogy két éve itt az 5:30-as iramfutókkal tudtam tartani a lépést, nehéz volt eldönteni, hogy ez most milyen érzés. Igazából most sem vettem teljesen lazára, igyekeztem kihozni magamból annyit, amennyit tudtam ahhoz, hogy azért ne fussam el és ne álljak fejre. Így tényleg élveztem is a futást, nézelődtem. Kicsit kevesebb szurkoló volt az eső miatt, mint két éve, de azért akadtak így is. Hangulatos volt az óvárosi rész, szép öreg házak, macskaköves utcák, emiatt szeretem főleg a pozsonyi futásokat.

A hídon futottunk át, amikor a kellemetlen hűvös szélben egy férfi megpróbált belebújni egy esőkabátba, néztem egy ideig, amint trükközik vele. Pont akkor értem utol, amikor sikerült áthúznia a fején, lendületből lehúztam neki a hátán, hogy segítsek, meglepett hangon megköszönte. A kis közjáték feldobott, fel is gyorsultam rögtön. A parkban megpróbált elmenni mellettem egy lány, gondoltam, ez mégis csak egy futóverseny, nem engedtem, meccseltünk kicsit, aztán elém vágott, és lelassított. Pont jött egy bal kanyar, belső íven visszaelőztem, aztán ott hagytam, na azért… A erőbeosztásra nem lehetett panaszom, a 9. kilométerem lett a leggyorsabb, 6:03-as átlaggal.

Mivel addig egyetlen ezrem sem lett 6 perc alatti, nem is kellett rágörcsölnöm az órán belüli eredményre, azért még a célegyenesben belehúztam, aztán bent is voltam a célban. Az órám szerint a táv 10,31 km volt, és az időm 1:04:47, ami 6:17-es átlagot jelent. (Hivatalosan 1:05:33, ez nem tudom, hogy jött ki, én a rajtnál indítottam az órát, és a célban állítottam le.) A korosztályomban 35. lettem, a két évvel ezelőtti eredményemmel 17. lettem volna, most őszintén, van jelentősége?

Az biztos, hogy sokkal jólesőbb futás volt ez, és még így sem érzem azt, hogy ellazáztam volna. Kevesebb vagyok-e most, hogy nem szállok harcba az egyéni csúcsokért? Hány éves korig van egyáltalán értelme hajszolni őket?

Az élmény az enyém, érmet mindenki kap, az életemet nem uralja el a heti három futóedzés, így jut időm másra is, bicajozni, evezni, kertészkedni, túrázni. Vannak ezen az oldalon pozitív dolgok bőven, mégis, az elengedés azért nehéz.

Városnézős képek

Sisa Pista 25

Erre a hétvégére egy Börzsöny túrát választottam, ha nem is Gémes 30, de ugyanott van a rajt, naivan azt hittem, hogy _majdnem_ olyan lesz. Most is bebizonyosodott, hogy „ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz”. Mindkét rendezés csillagos ötös, de az útvonal nem is lehetne különbözőbb.

9:20-kor rajtoltam a diósjenői Boróka-házból. Már a rajtnál is jó benyomást tettek rám a rendezők, pogácsát, limonádét kínáltak. Kaptam térképet, és szöveges leírást is, a térkép eléggé egyértelmű volt, ezért nem is olvasgattam. Zöldön a Csóványosig, na akkor induljunk is. Az elején együtt mentünk egy túratársnővel, még a faluban elkarikázott előttünk egy fekete, 60-80 cm körüli sikló(?), azta mekkora, jegyeztem meg különösebb hűhó nélkül. Ő kicsit csodálkozott, de aztán elkönyvelte, hogy úgy látszik, ilyen gyakran előfordul :)

Egy ideig együtt kapaszkodtunk felfelé, jót beszélgettünk, de aztán én elléptem, mondta ő is, menjek csak a saját tempómban. Az útvonal kitartóan ment felfelé, valahogy úgy voltam vele, mint amikor először mentem fel Dobogókőre, hogy jobbra nézek, eget látok, balra nézek, ott is csak eget látok, de előttem csak hegyek. Később kiderült, hogy az első 8 km-re 734 m szintemelkedés esett, ha fellapoztam volna a szöveges itinert, én is rájöhettem volna, de talán jobb is, hogy nem. 1 óra 48 perc alatt értem fel a Csóványosra, hivatalosan 938 m magasra. Elkönyveltem, hogy még sohasem jártam itt, ezért felmásztam a kilátóba – még 133 lépcsőfok – körbenézni.

A térkép szerint a piroson kellett továbbmenni Királyházáig. Innen nem meglepően a meredek lejtők jelentettek nehézséget, az első elcsúszásra nem is kellett sokat várni a poros, törmelékes lejtőn. Kicsit meghúztam a jobb combom, ez aztán utána fájdogált, nem voltam boldog. Feledtette a nehézségeket a Nagy-Mána csodaszép környéke – itt sem jártam még ezelőtt, nézelődtem, fényképezgettem.

Később volt még egy nagyon meredek szakasz, ott rám nem jellemző módon még kétszer seggreültem, de ahogy elnéztem/hallottam a túratársakat, nem csak én. Leérve megmosakodtam kicsit a patakban, jólesett.
A második ellenőrző pontnál, Királyházánál azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk, háhá… Kezdődött egy olyan meredek felfelé mászás, hogy újfent patakokban kezdett rólam folyni a víz. Elhagytam néhány túratársnőt, az egyik megkérdezte, tudom-e hol vagyunk, azt mondta, azért kérdezi, hogy megjegyezze, soha többet ne jöjjön erre. Hajlamos voltam egyetérteni vele, 800 méter alatt másztunk 174 méter szintet, és ekkor már majdnem 4 órája úton voltunk. Jellemző a terepviszonyokra, hogy 15 km-nél jártunk ekkor, a múlt héten ekkorra már beértem a célba 21 km-en…

Következett egy kicsit nyugalmasabb rész a sárgán, Bugyihót megismertem, ott már jártam ezelőtt. Itt voltak futhatóbb szakaszok, kicsit bele is kocogtam, de nagyon kimerült voltam hozzá, hogy hosszabbakat fussak. A Csánki-kert frissítőpontnál kisebb tömeg verődött össze, több futó, egy nő egy gyerekcsoporttal, megsüvegelendő teljesítmény az alsósnak látszó gyerekektől itt végigmenni.

Most már a sárgán kellett haladni a célig, eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez a Gémes 30 eleje, csak a másik irányba. Kicsit nehéz a felfogásom, na. Valamiért azt hittem, hogy ugyanazon a kellemes, kicsit unalmas útvonalon megyünk majd vissza Diósjenőre, mint a Gémes 30-on szoktunk. Na de a VIDE túraszervezői nem szerették volna, ha a túrájukba unalmas elemek vegyülnek, ezért következett a Kámor – lefelé. A kilátásról csináltam pár fotót, az még mindig csodaszép, aztán végleg elengedve azt a tervet, hogy ma itt én még futok, elkezdtem ereszkedni.

Közben még rövid kitérőt kellett tenni a Hugó-villához, ahol volt egy matricás igazolóhely. Ezt a kiszalagozott letérést simán elmulasztottam volna, ha nincsenek túratársak éppen előttem, de így szerencsére begyűjtöttem én is a matricát. Aztán vissza kellett mászni a sárgára, az összes aprószentek felemlegetésével persze, ekkor már nagyon nem esett jól a kapaszkodás.

Újdonságként a sárgán kétszer meg kellett mászni a vadkerítést, ez tavaly még nem volt ott, ez külön színesítette az élményt. A kedvenc rétem következett, a Kun-rét, itt csináltam már több szép fotót is régebben. Újraépítették az összedőlt kilátót, fel is másztam körülnézni, ha már ott vagyok.

Innen már tényleg csak lefelé kellett menni, az utolsó, talán két kilométeren lehetett volna futni is, de akkor már nem volt hozzá különösebb lelkesedésem. Végül 6 óra 46 perc alatt beértem, 27,3 km-t tettem meg ezalatt, 1300 méter szintet küzdöttem le.

A célban később összefutottunk a reggeli túratársnőmmel, ő említette, hogy éppen beért szintidőre, utána gondoltam bele, hogy egy ilyen terepen a 7 órás szintidőt vajon kire találják ki? Én, mint túrázó, gyakorlatilag folyamatosan előzgettem a többieket, engem összesen két túrázó, és a futók értek utol, és én is éppen csak hogy teljesítettem a szintidőt. Ha lementem volna megnézni a Hugó-villánál a barlangot, már necces lett volna. Pihenni gyakorlatilag nem is álltam meg, az összes időveszteséget a Csóványosnál a kilátón, és a fotók készítésével szedtem össze.

Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy a Cserháti tótúrán a 46 km-re 11 óra a szintidő, vajon ez tartható-e nekem? Szerencsére most útközben nem érintett ez a szintidő kérdés, gyakorlatilag meg se néztem, mennyi az annyi, de hát érdekes gondolat.

Maga a túra csillagos ötös volt, a tájékozódás könnyű, mindenre kiterjedő írásos anyag, jó ellátás, kedves rendezők. Mindehhez kemény, de csodaszép útvonal.

Nagyon örülök, hogy nem felejtettem otthon a túrabotot, sokat segített. Rengeteg volt a mászás és a meredek ereszkedés – ezt azért annyira nem szeretem, kevés volt a lankás futható szakasz, de hát ez a Börzsöny. Ami „nem fáj, csak másképp jó”.

Képek: Sisa Pista 25

Rég nem jutottam el túrázni – szabadidőmben inkább futok, az gyorsabban megvan, így jut időm a kertre. A kertészkedés teljesen új kihívás nekem, még soha nem volt saját kertem, így tavasszal lelkesen vetettem bele magam a teendőkbe. Ilyenkor gyakorlatilag levegőn is vagyok, mozgok is, így eddig nem hiányzott a túrázás annyira, mint amikor még lakásban laktunk.

És sajnos már ott tartunk, hogy a legtöbb túra ára is túl van számomra a lélektani határon, amennyit jó szívvel fizetek egy ilyen eseményért. Van egy cipősdoboznyi jelvényem és emléklapom, nincs is hova tenni, bizonyos létszám felett zavar a tömeg, és bármikor elmegyek saját tracken is, szóval nem találtam olyan túrát, ami megfogott volna. Sajnos Gémes 30 az idén nem lesz, pedig azt biztosan nem hagytam volna ki.

A minap elkezdtem gondolkodni azért, hogy már jó lenne megint útra kelni, és mi lenne, ha idén megpróbálnám, amit tavaly szerettem volna, teljesíteni a Cserháti tótúra 45-ös távját. Ez nekem azért nem úgy megy, hogy odaállok, és nagyon akarom, és akkor sikerülni fog, ezért elkezdtem felkészítő túrákat keresni.

Erre a hétvégére Csákberényt választottam, autóval egy óra távolságra van, 20-as táv, kezdetnek pont jó, és még sosem túráztam a Vértesben, ami azt illeti, eddig nem is jártam benne túl sokat.

Csákberény már az induláskor megfogott, amikor kiépített(!!) parkolót találtam nem messze a rajttól, ezaz. (Rémálmom még mindig a Pilis… falu, ahol a főtéren van egy kb. 5 férőhelyes parkoló, és arra szerveznek rá túraindítást. Három kört mentem a faluban, mire ott mertem hagyni egy ház előtt…)

A nevezés is gyorsan ment, 9:30-kor már úton voltam én is. Nagyon jól megindultam, hamarosan utolértem azokat, akik szembe jöttek, amikor nevezni mentem. Volt egy aszfaltos szakasz, futásra csábított, belekocogtam. Úgy gondoltam, hogy a szép helyeken gyalogolni fogok, és bámészkodom, az „unalmasabb” szakaszokon futok.

Az első pontnál kedves személyzet fogadott, kaptam matricát, kicsit fényképezgettem is, a térkép alapján a Horog-völgyre nyílt csodaszép kilátás.

Az útvonal végig nagyon kellemes volt, futható utak, szép erdők, nem voltak komolyabb szintek sem. Futogattam, amikor jólesett, jó tempóban haladtam. Voltunk néhányan, ha elhagytam valakit, nemsokára utolértem a következő túratársakat. Nem is tudom, mi a jobb, ha kilométeres körzetben nincs senki, csak a lápi lidérc, vagy ez. Valahogy mindig kizökkentem a „csak én és az erdő” lelkiállapotból, szerencsére most nem volt akkora jelentősége, mint tavaly. Egy társaságnál kíváncsi lettem volna, hogy a barkóba megfejtése partvis vagy felmosó, sajnos túl messze voltam már, mire megfejtették :)

A harmadik és a negyedik ellenőrzőpont között kicsit elbizonytalanodtunk egy futó lánnyal az útvonalat illetően. Én a track után mentem, és arra irányítottam őt is (elvileg a tavalyi túra útvonala volt fent az órámon, előző este találtam) Mégis valahogy letértünk a hivatalos útvonalról, de rövid idő múlva visszataláltunk szerencsére.

Az útvonal annyira tetszett, hogy még azon is gondolkodtam, hogy egyszer eljöhetnénk erre bicajjal is, mire Csókakő vára előtt találkoztam egy bicajjal kicsit nehezebben járható résszel – érdekes módon itt jött le a legtöbb kerékpáros is. A kidőlt fákon kicsit problémás volt az átjutás nekik.

Csókakő váránál fel kellett kapaszkodni egy komolyabb lépcsősoron, ez volt talán az egyetlen igazi mászás az útvonalban. Nagyon jó idővel érkeztem ide, 15 km körül még bőven 3 órán belül voltam. A várnézés idejére leállítottam az órát, mivel arra voltam kíváncsi, mit tudok az útvonalon a végére. Pofásan helyrehozott kis vár, végignéztem, amit lehetett, csináltam pár képet is. A ponton kaptam egy müzliszeletet, lefelé megettem energiapótlásnak.

Ezután szőlőskertek között haladt az útvonal, nagyszüleim zalai szőlőjére emlékeztetett, fényképeztem itt is párat. Az ellenőrzőpont is egy pincében volt, borkóstolót is kínáltak, sajnáltam, hogy nem ihatok belőle.

A célig hátralévő 3-4 km nagyjából egyenes út volt, addigra sétálni már fájt, futni még nem, így futottam. 3 óra 30-nál értem el 20 km-hez, nem kizárt, hogy ez abszolút rekord nekem túrázásban, már ha valamit is számítana, vagy lehetne összehasonlítani őket, mert egyik sem. De azért nagyon büszke voltam magamra :)

A célban megkaptam az utolsó pecsétet, volt mindenféle zsíros kenyér, de most kihagytam, otthon várt a finom ebéd, amit előző nap főztem.

Ez a tipikus „kár lett volna kihagyni” túra volt. Kedves rendezők, az ellátás is rendben volt, kaptam innivalót, müzliszeletet, szőlőcukrot. Volt két kódos pont, de a többi emberes. Az útvonal szép, jól összeállított, a vége felé a vár, a szőlőskertek… Ez olyan „ma minden sikerül” nap volt számomra, nagyon örülök, hogy úgy döntöttem, pont ide jövök ma túrázni.

Képek: Csákberény 20

Az idei Európa-napi futáson az volt a célom, hogy jól érezzem magam, és tudjam a saját tempómat futni. Hogy ez mire lesz elég, fogalmam sem volt, de idén már valahogy nem is számít igazán. Különösebb elvárásaim nem voltak, futok rendszeresen ugyan, de nem edzésként, és két hetet ki is hagytam egy kisebb műtét miatt. Próbáltam utána fokozatosan növelve a távokat felhozni magam, és hát az elmúlthétév, izommemória, ilyenek… :)

A rajtot majdnem lekéstük az illemhelyre várakozva, így csak a 7 perces iramfutó mögül tudtam indulni – mondjuk elsőre nem gondoltam, hogy annyira rossz helyen vagyok. A várható befutásra is 1 óra 45 perc körüli időt jósoltam, megszakadni nem akartam. Azért vitt a lendület, kerülgettem az embereket. Vannak szépségei ezeknek a városi versenyeknek, hogy olyan helyeket lehet futni, ahol egyébként nem, lehet bámészkodni, most nagyon kedvesek és türelmesek voltak a turisták és az autósok is velünk.

Az útvonal nem volt valami fantáziadús, rakpart és a Margit-híd, két körben. A hídon nagyon feltorlódtunk, főleg az első körben nem győztem kerülgetni, pedig az egyik sávot le is zárták nekünk, futóknak. Futottam egy 30:51-es első 5 km-t, ami nem is olyan rossz azért, utána 7.5 km-nél jött a második kör. Kicsit tartottam tőle, hogy lelkileg nehéz lesz újra nekiindulni, de nem volt az, vitt a lendület. Igyekeztem mosolyogni és integetni minden fotósnál, hátha egyszer nekem is lesz egy mosolygós-futós képem :)

Különösebb holtpontom nem volt, persze fáradtam azért, de láttam, hogy 6:20-6:30 körüli átlagra is van esélyem, az nagyon feldobott, nem számítottam ennyire jóra. Egyedül mindig lassabban futok ennél, de jó tudni, hogy azért megy így is. És még ha rágörcsöltem volna a tempóra is, de minek, igazából nincsen annyi jelentősége, amennyi belefektetett munkát elvisz (számomra) egy időeredmény közelebb a 6 perchez.
1:35:46 lett végül az időm, az 6:22-es tempót jelent, minden előzetes várakozásomat felülmúlva.

Mindent összevetve jól éreztem magam, de azért nem fogok olyan sűrűn városi versenyeken futni, még mindig nem szeretem a tömeget, de azért néha belefér egy ilyen kaland.

Az utóbbi időben nem nagyon történt említésre méltó kalandom, konkrétabban nem is voltam túrázni Velence óta. Az évnek ezt a tél végi szakaszát nem annyira szeretem, a természet még kopár, és több órás kiruccanásokra nem is nagyon volt időm. Főleg itt a környéken futok, már felfedeztem, merre lehet futni rövidebbet, hosszabbat, síkon, szintesen. A kedvenc helyeim a tárnoki patak kör, valamint az Érd és Biatorbágy közötti erdős rész a fordulónál a Nyakas kővel. Ez a mini Szász-Svájc mindig lenyűgöz, jó lenne visszamenni újra az eredetihez is, na majd egyszer.

A futások mellett járok a konditerembe heti kétszer, és dolgozgatunk itt a ház körül, szerintem megvan az a mozgás, amennyi kell.

Így az 50. év közeledtével belevágtam némi felújításba is, megpróbáltam elintézni néhány régóta halogatott dolgot (egy problémás fog rendbehozása, és hasonló ügyek). Ezzel is elment jó sok időm, energiám, és emiatt nem is neveztem semmilyen versenyre eddig.

Jövő héten viszont indulok az Európa futáson, 15 km lesz a táv.

Gondolkodom még valamikor idén egy 50-es túrán, az úgy stílszerű lenne, de mivel a szülinapom másnapján megyünk nyaralni, valószínűleg nem pont akkorra szeretném időzíteni.

Más konkrét tervem nincsen egyelőre, majd rögtönzök.

Pár kép, amit jövet-menet készítettem futásaim közben:

 Egy ideje hanyagolom a fizetős teljesítménytúrákat, de amikor ezt a kiírást megláttam, rögtön belém bújt a kisördög, hogy ezt aztán mindenképp ki kell próbálnom. Úgyis tervben volt, hogy felfedezem a Velencei-tó környékét, mert eddig teljesítménytúra szempontból nekem eléggé ismeretlen terep. Most, hogy ilyen barátian közel lakunk hozzá, többször lesz alkalmam errefelé túrázni.

Maga a feladat nagyon egyszerű: fel kell keresni 4+1 ellenőrző pontot, tetszőleges útvonalat használva. Még otthon készítettem egy útvonaltervet az órára az egyik túratervező programmal, aszerint úgy 16 km-es útra lehetett számítani.

A tervezettnél kicsit később, 9 körül értem a rajtba, a sukorói művelődési házhoz. A papírmunka gyorsan ment, hamarosan az első tervezett pont, a Bence-hegy felé vettem az irányt. Eleinte szinte magányosan sétáltam, de később annyian lettek a túratársak, hogy a tömeg kísértetiesen emlékeztetni kezdett a Téli Tihanyra. Kirándulók, túrázok, futók, köztük örvendetesen sok fiatal.

A Bence-hegy hamar meglett, köszönhetően a tetején álló érdekes formájú kilátónak. 300 jó magyar forintért meg lehetett volna tekinteni a panorámát, de kihagytam inkább, borult, nem túl látványos idő volt.

A következő pont Nadapon a Szintezési Ősjegy, ezt sem volt túl nehéz megtalálni, csak követni kellett a színes ruhás kirándulók seregét. Forró teát is adtak, egy darabon magammal vittem, kellemesen melegítette a kezemet.

Irány a Meleg-hegy, amely a Velencei-hegység legmagasabb pontja, egészen pontosan 352 m. Már ekkor tudtam, hogy szeretni fogom a Velencei-hegységet, nem tűnt nehéznek a felkapaszkodás. A csúcs alatt valamivel az órám úgy döntött, itt az ideje az évi egy menetrend szerinti lefagyásnak, és 7 km-nél dermedt mozdulatlanságba meredt. Csúnya dolgokat gondolva keresni kezdtem a telefonon a soft reset módját, mert már természetesen régen elfelejtettem, hogyan kell. Annyi mondjuk az óra javára szól, hogy magához térvén még a tevékenység is folytatódott, igaz feljegyzett egy 18 perces kilométert, de ez legyen a legnagyobb kár.

Éppen a János-forrás következett a sorban, az alternatív pont, amiről azt írták a rendezők, hogy „A János-forrás nem jelzett turistaút mellett található. Aki rendelkezik megfelelő térképismerettel, iránytűvel, bátorsággal, csak az keresse fel”. Mentem szépen az újra feléledt track után, de elég sokan voltak előttem-mögöttem, akik szintén bátornak tartották magukat a pont felkereséséhez. Tényleg jelzetlen úton mentünk, de egy idő után gyanús lett, hogy jobbra az erdőben az a sokadalom bizony az ellenőrző pont lesz, ezért átvágtam toronyiránt, és tényleg az volt.

Piknik hangulat uralkodott, egy férfi gitározott, énekelt, tovább menve sokáig visszhangzott az erdőben a Helló-helló. Egy darabig jelzetlen, de járható úton mentünk, utána kezdődött a bozótharc, lehet mégis azon a vaddisznócsapás-félén kellett volna balra menni? Na, ide tényleg kellett a bátorság, de a nyáron már szereztem ebben némi gyakorlatot, és már nem estem olyan nagy pánikba, mint akkor.

Végül kiértem a piros sáv jelzésre, és kárpótlásul egy nagyon szép kis szurdokvölgyben (Bodza-völgy és Hurka-völgy) sétáltam el az utolsó pontig, a Barlang-kúthoz.

Innen már csak vissza kellett hullámvasutazni a célba a piros háromszögön, majd a zöld sávon. A faluban láttam néhány régi zsúpfedeles házat, a zalai „szőlőhegy” jutott eszembe róluk.

A célban a János-forrásért kapott külön ajándék egy nagyon finom almás süti volt.

Nekem tetszett ez a túra, kedves szervezők, jó koncepció, hogy a rekordszámú résztvevő nem ugyanazon az útvonalon haladt, hanem mindenki arra ment, amerre jónak látta. Így is voltak forgalmasabb részek, de teljesen nyugalmasak is. 16,5 km kellett végül a teljesítéshez, kellemes téli túra volt, szép helyeken, jó útvonalon.

Pár napja érlelődik bennem a gondolat, hogy összefoglaljam ezt az évet, de néha úgy érzem, képtelen vagyok rá. Felvillannak emlékek, amelyek fontosak voltak, és úgy megvan bennem, hogy miről írnék, ha tudnék. Lehet, hogy akármilyen nehéz, akkor is jó lenne felidézni, újraélni, elcsomagolni, eltenni és továbblépni. De nem könnyű…

Végül is ez egy futós blog, de nem lehet a futást objektíven elemezni a mögötte álló események nélkül. Ez az év úgy ment rajtam keresztül, mint a forgószél, sok minden történt, jó dolgok is természetesen, nem csak rosszak. Rengeteget stresszeltünk, szervezkedtünk, dolgoztunk és sírtunk, az utóbbit főleg én.

Még az elmúlt télen kitettük a telekre az eladó táblát, sok-sok év válsághangulat után úgy tűnt, hogy talán most lesz vevő egy üdülőtelekre is. Tavasszal mégis kicsit váratlanul ért minket a vevő felbukkanása, rövid idő alatt megalkudtunk, lepapíroztuk, és ott álltunk egy telek árával a zsebünkben.

Mi legyen, úgy döntöttünk, hogy talán ez az utolsó alkalom arra, hogy kertes házba költözzünk a panelból, és belevágtunk először a házkeresésbe. Mikor megtaláltuk az álomházat, májusban letettük a foglalót, és következett a nehezebbik része, a lakás meghirdetése, az idegeskedés, hogy tudjuk-e határidőre teljesíteni azt, amit aláírtunk. Mindenki azt mondta, hogy egy panel heteken belül el fog kelni, hát mi egyáltalán nem ezt tapasztaltuk.

Közben a testvéremért aggódtunk, akinek betegsége egyre súlyosbodott, ekkor már édesanyám gondoskodott róla. Én amikor tudtam, mentem hozzá beszélgetni, tudott a házról, nagyon örült neki, látott róla képeket. A futásról is beszélgettünk, hogy nem megy igazán. Hiába edzettem Csontival, nem nagyon láttam az eredményét, de nem is nagyon voltam „ott” ahol kellett volna. Kimentem Pozsonyba 10 km-t futni, és lekéstem a rajtot, másnap futottam helyette félmaratont.

Salzburgban is félmaratont futottam, ott eredetileg is azt akartam, nagy élmény volt, és gyönyörű környék. Gyenge idővel teljesítettem, és nagyon elfáradtam a végére. Úgy döntöttem, hogy elengedem a versenyeket, a vezetett edzéseket, és csak úgy futok ezentúl, ahogy jólesik. Testvérem is helyeselte, hogy inkább a kikapcsolódást és az örömöt keressem benne.

Eddig csak egyszer tettem másképp, nem sokkal a halála után lefutottam a Hajmeresztő Halmi Hajrát olyan tempóban, ahogy csak tudtam, mert korosztályos dobogóra szerettem volna kerülni. Harmadik lettem.

Ezekből az időkből képek maradtak meg, egy túra, amire másnap mentem el, 39 km-t gyalogoltam, felváltva emlékeztem és sírtam az erdőben. Szerettem volna megírni ide a blogra a beszámolót róla, de képtelen voltam rá.

A temetés után Gábor elvitt egy kajaktúrára a Mosoni-Dunára, eveztünk, és mondta, hogy beszéljek csak bármiről, ami eszembe jut, ő meghallgatja. A maga módján így tudott segíteni, és ez annyira nem volt hétköznapi, de így volt a legjobb, mert valakitől, aki imádta a természetet, tényleg itt kellett elköszönni, ezen a helyen. Láttam egy jégmadarat, és tudtam, hogy ez nem véletlen. Amikor elsős voltam, és a testvérem először elvitt magával a könyvtárba, mutatott egy polcot, ahol a nekem való könyvek vannak. Azok között volt egy, amelyik egy jégmadárról szólt. Tudtam, hogy ez egy jel, így búcsúzott el tőlem…

Aztán elmentünk nyaralni, és amikor visszajöttünk, úgy tűnt, hogy megoldódik a lakás-ügy is, férjem szüleinek lakására jelentkezett egy vevő, így ők is költözni készültek, a mi panelünkbe.

Augusztusban a szokásos kardiológiai kontrollon megemlítettem, hogy nem igazán megy a futás, persze az orvos mire fogja, hát persze hogy arra, hogy biztos a szívem. Felírt gyógyszert, de két hét után abbahagytam, mert sose éreztem magam annyira szarul, mint akkor. A konditeremben a négy perces kardió blokkokat nem bírtam megállás nélkül teljesíteni…

Elpakoltam a gyógyszereket, utána érdekes módon megint jobban kezdett menni. Ráadásnak meglepett az első változás kori vérzészavar is, az is okozhatott teljesítmény csökkenést. És még ezer más dolog is, a mérhetetlen mennyiségű stressz például…

Szeptembertől már elkezdtük a pakolást, 17 éve laktunk abban a lakásban, rengeteg cucc gyűlt össze, amit rendszerezni és selejtezni kellett. Osztottunk-szoroztunk, és úgy döntöttünk, hogy a házba új bútorokat veszünk, azokat legalább kellemes elfoglaltság volt megtervezni, kiválasztani. Közben intéztük a bankhitelt, az sem ment zökkenőmentesen (de még mindig jobban, mint ismerőseinknek).

Közben jártam heti kétszer a konditerembe, néha futottam, hétvégéken főleg túráztam. A futás nem ment valami jól, de nem is számítottam másra, alig edzettem rá.

November végén költöztünk, volt egy őrült időszakunk, reggeltől-éjfélig bútorokat szereltünk össze és dobozokat pakoltunk ki. Edzeni ebben az időben nem jutottam el, de nem is nagyon lettem volna rá képes, annyira kimerült voltam.

Végül is a helyére került minden, a ház befogadott minket, nagyon szeretjük.

Elkezdtem futogatni is, itt környéken 5-8 km-es távokat, 7 perc feletti tempóban, „de kit érdekel” mentalitással. Főleg azért, hogy égessem a kalóriákat, nagy erőfeszítések árán 73-ról visszafogytam 66 kilóra, jól jött minden segítség.

Az ünnepek alatt kitaláltam, hogy megint „edzőtábort” tartok, minden nap futottam. Felfedeztem a környéket, jó volt végre valami ismeretlent, valami újat látni. Továbbra is elég lassan futottam, de azért voltak jelek, egy 8 km-es futás legutolsó km-ét például sikerült 6:30-al lefutni. Vagy amikor felfutottam a M7-ig úgy, hogy nem kellett belesétálnom, és egész jó erőben teljesítettem egy 13-as távot.

Az utolsó pillanatban beneveztem az érdi szilveszteri futásra, mert kíváncsi voltam, mire vagyok képes, ha nem egyedül futok. Ekkor már sejtettem, hogy annál többre, mint amennyit a hétköznapokon mutatok… De azt azért nem nagyon gondoltam volna, hogy én valaha még „ahogy jólesik” tempóban 6 perces, sőt, az alatti ezreket fogok futni! 142-es átlagpulzussal ráadásul, mert tényleg végig tartottam a kellemesen jóleső, de lendületes tempót.

Így ez a szilveszteri futás lett a lezárása az évemnek.

Mit mondhatnék még? Annyi minden történt idén, amit szavakba sem lehet önteni… A költözéssel remélhetőleg egy új időszak kezdődik, sok mindent összepakoltunk és elcsomagoltunk, képletesen is, nem csak valójában.

Tegnap egy újabb saját tervezésű útvonalat jártam be, Pilisszentlászlóról most a Prédikálószéket vettem célba. Előző este átgondoltam, és módosítottam a kör irányát, így a kéken indultam el a Bükkös-patak völgyén át. Később a piroson a Király patak, majd a Dömösi-Malom-patak mentén értem el a túra frekventáltabb részeit, a Rám-szakadékba és a Vadálló-kövekhez induló ösvényeket.

Sokkal jobb volt ez így, hogy a túra első felén gyakorlatilag egyedül voltam. Meseszép volt az őszi erdő, a patakvölgyek, folyamatosan kapkodtam elő a fényképezőgépet. Végül inkább a botokat tettem el a zsákba, hogy ne legyenek útban, tudtam, hogy igazából majd csak a Prédikálószékre mászásnál lesz szükségem rájuk. És csak fényképeztem és gyönyörködtem. A „teljesítmény” részét régen elengedtem a túrának, annyiszor álltam meg fotózni. Pont jó irányból sütött a nap, egyre több a fákon a sárga levél, csodásak az őszi színek.

Féltáv környékére esett a piros háromszögre való áttérés, ami a Vadálló-köveken keresztül felvezet a Prédikálószékre. Azt úgy sejtettem, hogy meredek lesz, de a Vadálló-köveknél huszonéves koromban jártam egyszer és utoljára, már régen elfelejtettem, milyen volt. Eleinte még csak simán meredek volt, kaptattam felfelé, kerülgettem a vasárnapi kirándulókat, akikkel a szép időnek köszönhetően tele volt a hegyoldal. Később már nagyon meredek lett, a szárazságnak köszönhetően törmelékes és csúszós, kapaszkodni nem volt hol, lépni nem volt hova. Ha lenéztem, azt láttam, hogy ha megcsúszik az ember, hány száz métert lehet lefelé hömbörögni, hát nem volt valami megnyugtató látvány. Ennyi túrával a hátam mögött komolyan féltem ezen a helyen, áldottam az előrelátásomat, hogy ezt a szakaszt végül mégsem lefelé terveztem be, sokkal rosszabb lett volna.

Felérve a gerincre már megnyugodtam, csináltam fotókat, szép volt a kilátás nagyon. Később itthon olvastam, hogy mindegyik sziklának neve van (Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó) Anyaguk vulkanikus eredetű, andezit. Mintegy 12 millió évvel ezelőtti vulkanikus működés eredményeként jöttek létre. (Wikipédia)

Innen egy rövid séta volt már csak a Prédikálószék. Hatalmas volt a tömeg, feltuszkolódtam a kilátóba, sorban álltam, hogy készíthessek pár fotót.

Pilisszentlászlóig már csak kényelmes séta volt hátra, néhány helyen még kibukkant a Duna, de főleg az őszi erdőben lehetett még gyönyörködni.

22 km lett végül a túra, meseszép helyeken jártam, az egyik felében ráadásul háborítatlanul sétálhattam. A második fele, hát az sajnos kedvelt kirándulócélpont, meg is látszott a forgalmon. De a kilátásért megérte bevállalni azt is.

Képek:

Őszi erdő
Vadálló-kövek
Prédikálószék

A hétvégére nem akadt nekem való szervezett túra, így terveztem egy kört a Pilisben a turistautak.hu segítségével. A Dera-szurdoktól gondoltam indulni, fel Dobogókőre, majd egy kanyarral vissza Pilisszentkeresztre. Kifejezetten úgy kértem, hogy csak jelölt utakra tervezzen, kb. 20 km hosszú track lett belőle.

Vasárnap fél 9 körül indultam el, kellemesen néptelen volt még a környék. Igazából nem nagyon tudtam eldönteni, hogy futni készülök, vagy túrázni. A futó hátizsákot vittem, mert a túrás állandóan lecsúszik a bal vállamról, de vittem a botokat, hogy a hegymenetnél segítsen.

A szurdoktól Dobogókőig aránylag keveset futottam, de meglepően gyorsan felértem így is. Csináltam pár fotót a kilátásról, aztán a kellemes lejtős, széles ösvényen elég sokat tudtam futni. Néha azért megálltam fényképezni, de rendkívül jól álltam idővel, 10 km-nél még két órán belül voltam úgy, hogy a szintek nagyobb részét már megmásztam.

Valahol a 10. km táján át kellett térni a zöld keresztről a zöld kockára. Ez egy többfelé elágazó kereszteződés környékén volt, először el is indultam majdnem a jó irányba, de úgy voltam vele, hogy jelölt utakra terveztem, ez a derékig fűvel benőtt ösvény nem lehet az. Na hát az volt…

Keveregtem egy kicsit, végül arra jutottam, hogy végül is majdnem jó helyen vagyok, csak át kell vágni balra olyan 50-100 métert, és meglesz a jelölt út. Ez úgy nem tűnt lehetetlennek, végül is indultam már tájfutó versenyen is, nem idegen tőlem a bozótharc. Csak arra nem gondoltam, hogy ez a néhány száz méteres sáv ezen a környéken konkrétan járhatatlan. Lemásztam egy patakmederhez, gázoltam a patakban, majd belekeveredtem egy olyan sűrű bozótba, amin konkrétan még egy vadcsapás se vezetett át sehol. Végül néhány véres karcolással, és több elmormogott szitokkal odébb hangokat hallottam, és sikerült az erdőből kitörve meglepnem egy fiatal társaságot, akik éppen a jelölt utamon haladtak. Szerencsére, mert fel sem ismertem volna, hogy ez a „jelölt út”, mondjuk ahonnan jöttem, ahhoz képest sztrádának tűnt.

A zöld kereszt később átváltott a zöld sávra, és onnan végig megint széles és tiszta úton lehetett haladni. Így utólag arra jutottam, hogy figyelmesebbnek kellett volna lennem, de nem is volt szerencsém, mert lehetett volna könnyebben járható is a két út közötti rész, de hát nem volt az.

Kicsit lenyugodtam, aztán haladtam tovább, főleg futottam, szerettem volna azért 4 órán belül hozni a 20 km-t. Elég sok időt elvesztegettem, olyan 15-20 perc körül, de azért nem tűnt lehetetlennek. A zöld sáv Pilisszentkeresztig kellemesen lejt, jól is futható. Végül úgy jött ki, hogy pont a szurdok felső bejáratánál lett meg a 20 km, ott meg is állítottam az órát (3 óra 53 percnél), majd megajándékoztam magam egy kellemes levezető sétával gyerekkorom kedvenc kirándulóhelyén.

„Te jó ég” mennyiségű kirándulóval volt tele a környék, de még ez sem zavart annyira. Végül is mi is ugyanezt csináltuk, amikor még kicsik voltunk, és nagyon szerettük. Később találkoztam két férfival, akik kis modellautókkal truck trialoztak, úgy látszik, van, amivel rá lehet venni a műszaki beállítottságú férfiembereket is a természetjárásra :)

Igazából klassz nap volt, legalább volt benne némi kaland is, bár azt kihagytam volna szívesen. Kellemes volt az idő, jólesett a mozgás, tetszett a környék is.