Az idei Európa-napi futáson az volt a célom, hogy jól érezzem magam, és tudjam a saját tempómat futni. Hogy ez mire lesz elég, fogalmam sem volt, de idén már valahogy nem is számít igazán. Különösebb elvárásaim nem voltak, futok rendszeresen ugyan, de nem edzésként, és két hetet ki is hagytam egy kisebb műtét miatt. Próbáltam utána fokozatosan növelve a távokat felhozni magam, és hát az elmúlthétév, izommemória, ilyenek… :)

A rajtot majdnem lekéstük az illemhelyre várakozva, így csak a 7 perces iramfutó mögül tudtam indulni – mondjuk elsőre nem gondoltam, hogy annyira rossz helyen vagyok. A várható befutásra is 1 óra 45 perc körüli időt jósoltam, megszakadni nem akartam. Azért vitt a lendület, kerülgettem az embereket. Vannak szépségei ezeknek a városi versenyeknek, hogy olyan helyeket lehet futni, ahol egyébként nem, lehet bámészkodni, most nagyon kedvesek és türelmesek voltak a turisták és az autósok is velünk.

Az útvonal nem volt valami fantáziadús, rakpart és a Margit-híd, két körben. A hídon nagyon feltorlódtunk, főleg az első körben nem győztem kerülgetni, pedig az egyik sávot le is zárták nekünk, futóknak. Futottam egy 30:51-es első 5 km-t, ami nem is olyan rossz azért, utána 7.5 km-nél jött a második kör. Kicsit tartottam tőle, hogy lelkileg nehéz lesz újra nekiindulni, de nem volt az, vitt a lendület. Igyekeztem mosolyogni és integetni minden fotósnál, hátha egyszer nekem is lesz egy mosolygós-futós képem :)

Különösebb holtpontom nem volt, persze fáradtam azért, de láttam, hogy 6:20-6:30 körüli átlagra is van esélyem, az nagyon feldobott, nem számítottam ennyire jóra. Egyedül mindig lassabban futok ennél, de jó tudni, hogy azért megy így is. És még ha rágörcsöltem volna a tempóra is, de minek, igazából nincsen annyi jelentősége, amennyi belefektetett munkát elvisz (számomra) egy időeredmény közelebb a 6 perchez.
1:35:46 lett végül az időm, az 6:22-es tempót jelent, minden előzetes várakozásomat felülmúlva.

Mindent összevetve jól éreztem magam, de azért nem fogok olyan sűrűn városi versenyeken futni, még mindig nem szeretem a tömeget, de azért néha belefér egy ilyen kaland.

Az utóbbi időben nem nagyon történt említésre méltó kalandom, konkrétabban nem is voltam túrázni Velence óta. Az évnek ezt a tél végi szakaszát nem annyira szeretem, a természet még kopár, és több órás kiruccanásokra nem is nagyon volt időm. Főleg itt a környéken futok, már felfedeztem, merre lehet futni rövidebbet, hosszabbat, síkon, szintesen. A kedvenc helyeim a tárnoki patak kör, valamint az Érd és Biatorbágy közötti erdős rész a fordulónál a Nyakas kővel. Ez a mini Szász-Svájc mindig lenyűgöz, jó lenne visszamenni újra az eredetihez is, na majd egyszer.

A futások mellett járok a konditerembe heti kétszer, és dolgozgatunk itt a ház körül, szerintem megvan az a mozgás, amennyi kell.

Így az 50. év közeledtével belevágtam némi felújításba is, megpróbáltam elintézni néhány régóta halogatott dolgot (egy problémás fog rendbehozása, és hasonló ügyek). Ezzel is elment jó sok időm, energiám, és emiatt nem is neveztem semmilyen versenyre eddig.

Jövő héten viszont indulok az Európa futáson, 15 km lesz a táv.

Gondolkodom még valamikor idén egy 50-es túrán, az úgy stílszerű lenne, de mivel a szülinapom másnapján megyünk nyaralni, valószínűleg nem pont akkorra szeretném időzíteni.

Más konkrét tervem nincsen egyelőre, majd rögtönzök.

Pár kép, amit jövet-menet készítettem futásaim közben:

 Egy ideje hanyagolom a fizetős teljesítménytúrákat, de amikor ezt a kiírást megláttam, rögtön belém bújt a kisördög, hogy ezt aztán mindenképp ki kell próbálnom. Úgyis tervben volt, hogy felfedezem a Velencei-tó környékét, mert eddig teljesítménytúra szempontból nekem eléggé ismeretlen terep. Most, hogy ilyen barátian közel lakunk hozzá, többször lesz alkalmam errefelé túrázni.

Maga a feladat nagyon egyszerű: fel kell keresni 4+1 ellenőrző pontot, tetszőleges útvonalat használva. Még otthon készítettem egy útvonaltervet az órára az egyik túratervező programmal, aszerint úgy 16 km-es útra lehetett számítani.

A tervezettnél kicsit később, 9 körül értem a rajtba, a sukorói művelődési házhoz. A papírmunka gyorsan ment, hamarosan az első tervezett pont, a Bence-hegy felé vettem az irányt. Eleinte szinte magányosan sétáltam, de később annyian lettek a túratársak, hogy a tömeg kísértetiesen emlékeztetni kezdett a Téli Tihanyra. Kirándulók, túrázok, futók, köztük örvendetesen sok fiatal.

A Bence-hegy hamar meglett, köszönhetően a tetején álló érdekes formájú kilátónak. 300 jó magyar forintért meg lehetett volna tekinteni a panorámát, de kihagytam inkább, borult, nem túl látványos idő volt.

A következő pont Nadapon a Szintezési Ősjegy, ezt sem volt túl nehéz megtalálni, csak követni kellett a színes ruhás kirándulók seregét. Forró teát is adtak, egy darabon magammal vittem, kellemesen melegítette a kezemet.

Irány a Meleg-hegy, amely a Velencei-hegység legmagasabb pontja, egészen pontosan 352 m. Már ekkor tudtam, hogy szeretni fogom a Velencei-hegységet, nem tűnt nehéznek a felkapaszkodás. A csúcs alatt valamivel az órám úgy döntött, itt az ideje az évi egy menetrend szerinti lefagyásnak, és 7 km-nél dermedt mozdulatlanságba meredt. Csúnya dolgokat gondolva keresni kezdtem a telefonon a soft reset módját, mert már természetesen régen elfelejtettem, hogyan kell. Annyi mondjuk az óra javára szól, hogy magához térvén még a tevékenység is folytatódott, igaz feljegyzett egy 18 perces kilométert, de ez legyen a legnagyobb kár.

Éppen a János-forrás következett a sorban, az alternatív pont, amiről azt írták a rendezők, hogy „A János-forrás nem jelzett turistaút mellett található. Aki rendelkezik megfelelő térképismerettel, iránytűvel, bátorsággal, csak az keresse fel”. Mentem szépen az újra feléledt track után, de elég sokan voltak előttem-mögöttem, akik szintén bátornak tartották magukat a pont felkereséséhez. Tényleg jelzetlen úton mentünk, de egy idő után gyanús lett, hogy jobbra az erdőben az a sokadalom bizony az ellenőrző pont lesz, ezért átvágtam toronyiránt, és tényleg az volt.

Piknik hangulat uralkodott, egy férfi gitározott, énekelt, tovább menve sokáig visszhangzott az erdőben a Helló-helló. Egy darabig jelzetlen, de járható úton mentünk, utána kezdődött a bozótharc, lehet mégis azon a vaddisznócsapás-félén kellett volna balra menni? Na, ide tényleg kellett a bátorság, de a nyáron már szereztem ebben némi gyakorlatot, és már nem estem olyan nagy pánikba, mint akkor.

Végül kiértem a piros sáv jelzésre, és kárpótlásul egy nagyon szép kis szurdokvölgyben (Bodza-völgy és Hurka-völgy) sétáltam el az utolsó pontig, a Barlang-kúthoz.

Innen már csak vissza kellett hullámvasutazni a célba a piros háromszögön, majd a zöld sávon. A faluban láttam néhány régi zsúpfedeles házat, a zalai „szőlőhegy” jutott eszembe róluk.

A célban a János-forrásért kapott külön ajándék egy nagyon finom almás süti volt.

Nekem tetszett ez a túra, kedves szervezők, jó koncepció, hogy a rekordszámú résztvevő nem ugyanazon az útvonalon haladt, hanem mindenki arra ment, amerre jónak látta. Így is voltak forgalmasabb részek, de teljesen nyugalmasak is. 16,5 km kellett végül a teljesítéshez, kellemes téli túra volt, szép helyeken, jó útvonalon.

Pár napja érlelődik bennem a gondolat, hogy összefoglaljam ezt az évet, de néha úgy érzem, képtelen vagyok rá. Felvillannak emlékek, amelyek fontosak voltak, és úgy megvan bennem, hogy miről írnék, ha tudnék. Lehet, hogy akármilyen nehéz, akkor is jó lenne felidézni, újraélni, elcsomagolni, eltenni és továbblépni. De nem könnyű…

Végül is ez egy futós blog, de nem lehet a futást objektíven elemezni a mögötte álló események nélkül. Ez az év úgy ment rajtam keresztül, mint a forgószél, sok minden történt, jó dolgok is természetesen, nem csak rosszak. Rengeteget stresszeltünk, szervezkedtünk, dolgoztunk és sírtunk, az utóbbit főleg én.

Még az elmúlt télen kitettük a telekre az eladó táblát, sok-sok év válsághangulat után úgy tűnt, hogy talán most lesz vevő egy üdülőtelekre is. Tavasszal mégis kicsit váratlanul ért minket a vevő felbukkanása, rövid idő alatt megalkudtunk, lepapíroztuk, és ott álltunk egy telek árával a zsebünkben.

Mi legyen, úgy döntöttünk, hogy talán ez az utolsó alkalom arra, hogy kertes házba költözzünk a panelból, és belevágtunk először a házkeresésbe. Mikor megtaláltuk az álomházat, májusban letettük a foglalót, és következett a nehezebbik része, a lakás meghirdetése, az idegeskedés, hogy tudjuk-e határidőre teljesíteni azt, amit aláírtunk. Mindenki azt mondta, hogy egy panel heteken belül el fog kelni, hát mi egyáltalán nem ezt tapasztaltuk.

Közben a testvéremért aggódtunk, akinek betegsége egyre súlyosbodott, ekkor már édesanyám gondoskodott róla. Én amikor tudtam, mentem hozzá beszélgetni, tudott a házról, nagyon örült neki, látott róla képeket. A futásról is beszélgettünk, hogy nem megy igazán. Hiába edzettem Csontival, nem nagyon láttam az eredményét, de nem is nagyon voltam „ott” ahol kellett volna. Kimentem Pozsonyba 10 km-t futni, és lekéstem a rajtot, másnap futottam helyette félmaratont.

Salzburgban is félmaratont futottam, ott eredetileg is azt akartam, nagy élmény volt, és gyönyörű környék. Gyenge idővel teljesítettem, és nagyon elfáradtam a végére. Úgy döntöttem, hogy elengedem a versenyeket, a vezetett edzéseket, és csak úgy futok ezentúl, ahogy jólesik. Testvérem is helyeselte, hogy inkább a kikapcsolódást és az örömöt keressem benne.

Eddig csak egyszer tettem másképp, nem sokkal a halála után lefutottam a Hajmeresztő Halmi Hajrát olyan tempóban, ahogy csak tudtam, mert korosztályos dobogóra szerettem volna kerülni. Harmadik lettem.

Ezekből az időkből képek maradtak meg, egy túra, amire másnap mentem el, 39 km-t gyalogoltam, felváltva emlékeztem és sírtam az erdőben. Szerettem volna megírni ide a blogra a beszámolót róla, de képtelen voltam rá.

A temetés után Gábor elvitt egy kajaktúrára a Mosoni-Dunára, eveztünk, és mondta, hogy beszéljek csak bármiről, ami eszembe jut, ő meghallgatja. A maga módján így tudott segíteni, és ez annyira nem volt hétköznapi, de így volt a legjobb, mert valakitől, aki imádta a természetet, tényleg itt kellett elköszönni, ezen a helyen. Láttam egy jégmadarat, és tudtam, hogy ez nem véletlen. Amikor elsős voltam, és a testvérem először elvitt magával a könyvtárba, mutatott egy polcot, ahol a nekem való könyvek vannak. Azok között volt egy, amelyik egy jégmadárról szólt. Tudtam, hogy ez egy jel, így búcsúzott el tőlem…

Aztán elmentünk nyaralni, és amikor visszajöttünk, úgy tűnt, hogy megoldódik a lakás-ügy is, férjem szüleinek lakására jelentkezett egy vevő, így ők is költözni készültek, a mi panelünkbe.

Augusztusban a szokásos kardiológiai kontrollon megemlítettem, hogy nem igazán megy a futás, persze az orvos mire fogja, hát persze hogy arra, hogy biztos a szívem. Felírt gyógyszert, de két hét után abbahagytam, mert sose éreztem magam annyira szarul, mint akkor. A konditeremben a négy perces kardió blokkokat nem bírtam megállás nélkül teljesíteni…

Elpakoltam a gyógyszereket, utána érdekes módon megint jobban kezdett menni. Ráadásnak meglepett az első változás kori vérzészavar is, az is okozhatott teljesítmény csökkenést. És még ezer más dolog is, a mérhetetlen mennyiségű stressz például…

Szeptembertől már elkezdtük a pakolást, 17 éve laktunk abban a lakásban, rengeteg cucc gyűlt össze, amit rendszerezni és selejtezni kellett. Osztottunk-szoroztunk, és úgy döntöttünk, hogy a házba új bútorokat veszünk, azokat legalább kellemes elfoglaltság volt megtervezni, kiválasztani. Közben intéztük a bankhitelt, az sem ment zökkenőmentesen (de még mindig jobban, mint ismerőseinknek).

Közben jártam heti kétszer a konditerembe, néha futottam, hétvégéken főleg túráztam. A futás nem ment valami jól, de nem is számítottam másra, alig edzettem rá.

November végén költöztünk, volt egy őrült időszakunk, reggeltől-éjfélig bútorokat szereltünk össze és dobozokat pakoltunk ki. Edzeni ebben az időben nem jutottam el, de nem is nagyon lettem volna rá képes, annyira kimerült voltam.

Végül is a helyére került minden, a ház befogadott minket, nagyon szeretjük.

Elkezdtem futogatni is, itt környéken 5-8 km-es távokat, 7 perc feletti tempóban, „de kit érdekel” mentalitással. Főleg azért, hogy égessem a kalóriákat, nagy erőfeszítések árán 73-ról visszafogytam 66 kilóra, jól jött minden segítség.

Az ünnepek alatt kitaláltam, hogy megint „edzőtábort” tartok, minden nap futottam. Felfedeztem a környéket, jó volt végre valami ismeretlent, valami újat látni. Továbbra is elég lassan futottam, de azért voltak jelek, egy 8 km-es futás legutolsó km-ét például sikerült 6:30-al lefutni. Vagy amikor felfutottam a M7-ig úgy, hogy nem kellett belesétálnom, és egész jó erőben teljesítettem egy 13-as távot.

Az utolsó pillanatban beneveztem az érdi szilveszteri futásra, mert kíváncsi voltam, mire vagyok képes, ha nem egyedül futok. Ekkor már sejtettem, hogy annál többre, mint amennyit a hétköznapokon mutatok… De azt azért nem nagyon gondoltam volna, hogy én valaha még „ahogy jólesik” tempóban 6 perces, sőt, az alatti ezreket fogok futni! 142-es átlagpulzussal ráadásul, mert tényleg végig tartottam a kellemesen jóleső, de lendületes tempót.

Így ez a szilveszteri futás lett a lezárása az évemnek.

Mit mondhatnék még? Annyi minden történt idén, amit szavakba sem lehet önteni… A költözéssel remélhetőleg egy új időszak kezdődik, sok mindent összepakoltunk és elcsomagoltunk, képletesen is, nem csak valójában.

Tegnap egy újabb saját tervezésű útvonalat jártam be, Pilisszentlászlóról most a Prédikálószéket vettem célba. Előző este átgondoltam, és módosítottam a kör irányát, így a kéken indultam el a Bükkös-patak völgyén át. Később a piroson a Király patak, majd a Dömösi-Malom-patak mentén értem el a túra frekventáltabb részeit, a Rám-szakadékba és a Vadálló-kövekhez induló ösvényeket.

Sokkal jobb volt ez így, hogy a túra első felén gyakorlatilag egyedül voltam. Meseszép volt az őszi erdő, a patakvölgyek, folyamatosan kapkodtam elő a fényképezőgépet. Végül inkább a botokat tettem el a zsákba, hogy ne legyenek útban, tudtam, hogy igazából majd csak a Prédikálószékre mászásnál lesz szükségem rájuk. És csak fényképeztem és gyönyörködtem. A „teljesítmény” részét régen elengedtem a túrának, annyiszor álltam meg fotózni. Pont jó irányból sütött a nap, egyre több a fákon a sárga levél, csodásak az őszi színek.

Féltáv környékére esett a piros háromszögre való áttérés, ami a Vadálló-köveken keresztül felvezet a Prédikálószékre. Azt úgy sejtettem, hogy meredek lesz, de a Vadálló-köveknél huszonéves koromban jártam egyszer és utoljára, már régen elfelejtettem, milyen volt. Eleinte még csak simán meredek volt, kaptattam felfelé, kerülgettem a vasárnapi kirándulókat, akikkel a szép időnek köszönhetően tele volt a hegyoldal. Később már nagyon meredek lett, a szárazságnak köszönhetően törmelékes és csúszós, kapaszkodni nem volt hol, lépni nem volt hova. Ha lenéztem, azt láttam, hogy ha megcsúszik az ember, hány száz métert lehet lefelé hömbörögni, hát nem volt valami megnyugtató látvány. Ennyi túrával a hátam mögött komolyan féltem ezen a helyen, áldottam az előrelátásomat, hogy ezt a szakaszt végül mégsem lefelé terveztem be, sokkal rosszabb lett volna.

Felérve a gerincre már megnyugodtam, csináltam fotókat, szép volt a kilátás nagyon. Később itthon olvastam, hogy mindegyik sziklának neve van (Árpád trónja, Felkiáltójel, Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó) Anyaguk vulkanikus eredetű, andezit. Mintegy 12 millió évvel ezelőtti vulkanikus működés eredményeként jöttek létre. (Wikipédia)

Innen egy rövid séta volt már csak a Prédikálószék. Hatalmas volt a tömeg, feltuszkolódtam a kilátóba, sorban álltam, hogy készíthessek pár fotót.

Pilisszentlászlóig már csak kényelmes séta volt hátra, néhány helyen még kibukkant a Duna, de főleg az őszi erdőben lehetett még gyönyörködni.

22 km lett végül a túra, meseszép helyeken jártam, az egyik felében ráadásul háborítatlanul sétálhattam. A második fele, hát az sajnos kedvelt kirándulócélpont, meg is látszott a forgalmon. De a kilátásért megérte bevállalni azt is.

Képek:

Őszi erdő
Vadálló-kövek
Prédikálószék

A hétvégére nem akadt nekem való szervezett túra, így terveztem egy kört a Pilisben a turistautak.hu segítségével. A Dera-szurdoktól gondoltam indulni, fel Dobogókőre, majd egy kanyarral vissza Pilisszentkeresztre. Kifejezetten úgy kértem, hogy csak jelölt utakra tervezzen, kb. 20 km hosszú track lett belőle.

Vasárnap fél 9 körül indultam el, kellemesen néptelen volt még a környék. Igazából nem nagyon tudtam eldönteni, hogy futni készülök, vagy túrázni. A futó hátizsákot vittem, mert a túrás állandóan lecsúszik a bal vállamról, de vittem a botokat, hogy a hegymenetnél segítsen.

A szurdoktól Dobogókőig aránylag keveset futottam, de meglepően gyorsan felértem így is. Csináltam pár fotót a kilátásról, aztán a kellemes lejtős, széles ösvényen elég sokat tudtam futni. Néha azért megálltam fényképezni, de rendkívül jól álltam idővel, 10 km-nél még két órán belül voltam úgy, hogy a szintek nagyobb részét már megmásztam.

Valahol a 10. km táján át kellett térni a zöld keresztről a zöld kockára. Ez egy többfelé elágazó kereszteződés környékén volt, először el is indultam majdnem a jó irányba, de úgy voltam vele, hogy jelölt utakra terveztem, ez a derékig fűvel benőtt ösvény nem lehet az. Na hát az volt…

Keveregtem egy kicsit, végül arra jutottam, hogy végül is majdnem jó helyen vagyok, csak át kell vágni balra olyan 50-100 métert, és meglesz a jelölt út. Ez úgy nem tűnt lehetetlennek, végül is indultam már tájfutó versenyen is, nem idegen tőlem a bozótharc. Csak arra nem gondoltam, hogy ez a néhány száz méteres sáv ezen a környéken konkrétan járhatatlan. Lemásztam egy patakmederhez, gázoltam a patakban, majd belekeveredtem egy olyan sűrű bozótba, amin konkrétan még egy vadcsapás se vezetett át sehol. Végül néhány véres karcolással, és több elmormogott szitokkal odébb hangokat hallottam, és sikerült az erdőből kitörve meglepnem egy fiatal társaságot, akik éppen a jelölt utamon haladtak. Szerencsére, mert fel sem ismertem volna, hogy ez a „jelölt út”, mondjuk ahonnan jöttem, ahhoz képest sztrádának tűnt.

A zöld kereszt később átváltott a zöld sávra, és onnan végig megint széles és tiszta úton lehetett haladni. Így utólag arra jutottam, hogy figyelmesebbnek kellett volna lennem, de nem is volt szerencsém, mert lehetett volna könnyebben járható is a két út közötti rész, de hát nem volt az.

Kicsit lenyugodtam, aztán haladtam tovább, főleg futottam, szerettem volna azért 4 órán belül hozni a 20 km-t. Elég sok időt elvesztegettem, olyan 15-20 perc körül, de azért nem tűnt lehetetlennek. A zöld sáv Pilisszentkeresztig kellemesen lejt, jól is futható. Végül úgy jött ki, hogy pont a szurdok felső bejáratánál lett meg a 20 km, ott meg is állítottam az órát (3 óra 53 percnél), majd megajándékoztam magam egy kellemes levezető sétával gyerekkorom kedvenc kirándulóhelyén.

„Te jó ég” mennyiségű kirándulóval volt tele a környék, de még ez sem zavart annyira. Végül is mi is ugyanezt csináltuk, amikor még kicsik voltunk, és nagyon szerettük. Később találkoztam két férfival, akik kis modellautókkal truck trialoztak, úgy látszik, van, amivel rá lehet venni a műszaki beállítottságú férfiembereket is a természetjárásra :)

Igazából klassz nap volt, legalább volt benne némi kaland is, bár azt kihagytam volna szívesen. Kellemes volt az idő, jólesett a mozgás, tetszett a környék is.

A hétvégén rendezték a Gémes 25 teljesítménytúrát a Börzsönyben. Két éve részt vettem rajta, tavaly csak azért nem, mert ütközött egy másik programmal. Maradandóan szép élmény volt, így erre a hétvégére ezt választottam, az egyébként bőséges kínálatból.

Idén nem Gémes 30, hanem csak Gémes 25 lett, ami egyébként 27 km-es távot jelentett. Tracket nem találtam, de a múltkori pilisi kalandból okulva magam szerkesztettem egyet. Úgy voltam vele, hogyha az utat pontosan nem is, de a köztes pontokat eltalálom, már akkor is nagy segítséget jelent.

8:30-tól lehetett rajtolni, így túl korán kelni nem kellett szerencsére. A 9 órás rajtot céloztam meg, Diósjenő már ismerős, szerencsére parkolni is könnyű a vasútállomás mellett. Részletes itinert kaptam, mellé egy színes térképet is, azon láttam, hogy nagyjából tényleg az lesz az útvonal, amire számítottam.

Ideális kirándulóidőben indultam neki, napsütés, kellemes idő, nedves, de nem sáros talaj. Tavalyelőtt az erdőig futottam a faluban, most inkább maradtam a gyors sétánál. A závozi kilátó az első pont, meglepően gyorsan és frissen felértem. A pontőr mondta, hogy Kámor is ugyanilyen lesz, csak 13 méterrel több emelkedő :) Tovább indulva kicsit lejtett az út, futottam egyet, jólesett. Az ismerős Kun-rét következett, tele lila kikericcsel. A kilátó az sajnos összeomlott azóta, amióta utoljára arra jártam, így egy gyors fénykép után Kámor felé veszem az irányt.

Az erdő szép, jól haladok, tele vagyok energiával. Imádom a Börzsönyt, itt van a szívem otthon, még a felfelé gyaloglást is élvezem. Kámorra is könnyen feljutok, talán még soha ennyire, mint ma. Az ereszkedés után, a Csánki-kert előtt érzek először némi fáradtságot, eszem egy MIG-21-et. Csinálok pár fotót a békalencsés tóról, majd sétálok tovább Pénzásás felé. Az út enyhén lejt, elfut mellettem egy fiú, elgondolkozom, miért ne? Futni kezdek én is, az ellenőrző pontig, Pénzásásig futok, a következő, deszkáspusztai pontig felváltva futok és gyaloglok, ahogy az útviszonyok engedik.

Innen Drégelyvár következik, felfelé vezet az út, újra sétára váltok. Felérve szokás szerint lihegek, a pontőrök poénkodnak is egy sort rajtam, de jól érzem magam. Felkapaszkodok a várromhoz is, körbenézek, csinálok pár fotót.

Az út visszavezet Pénzásáshoz, kínálnak csokival, vízzel, de nem kérek, még az előző is megvan. Az itiner „komolyabb emelkedőktől mentes” utat ígér a célig, ami nagyjából 7 km-re van. Ismerem ezt az utat is, kevésbé látványos, mint a túra eleje, de emlékeim szerint jól futható. Összecsukom a botokat, és mély elszántsággal futni kezdek. Hamarosan életem egyik legnagyobb flow élményét élem meg… Nem az történik, mint máskor, hogy elfáradok, és gyaloglásra váltok, hanem átkattan bennem valami, futok, érzem a tüdőmben áramló levegőt, az ereimben lüktető vért, a sajgást a combizmaimban, végül is több mint 4 órája úton vagyok már, megmásztam, Závozt, Kámort és Drégelyvárt. Futok… szarvasnak érzem magam, eggyé válok az erdővel. Felriasztok egy valódi szarvast, ijedten elcsörtet, nincs hozzászokva lila pólós és kék hátizsákos fajtársakhoz… Futok… egymás után hozom a 8 perces ezreket, majd egy 7:55-öst is. Megcélzom az 5 órán belüli 25 km-t, az is megvan, pedig volt már 18 perc hátrányom is ma ehhez az eredményhez. Egészen a célig futok, 27 km-nél és 5 óra 13 percnél állítom meg az órát.
​
A célban kiülök egy padra egy zsíros kenyérrel, és azon gondolkodom, hogy ez mekkora élmény volt, te jó ég… Nincsenek szavak, egyszerűen csak boldog vagyok.  

Az utolsó futóesemény, amire be voltam nevezve, a Baradla Trail klasszikus, 16 km-es távja. Negyedszerre futottam, idén az esélytelenek totális nyugalmával, vagyis teljesen veszélytelenül a tavalyi és a tavalyelőtti időmre.

Idén nem megy a futás, lassú vagyok, nem érzem magamban az energiát, a motivációt, a pokolba kívánom az egészet.

Voltam orvosnál, tulajdonképpen arra jutottunk, hogy orvosilag nem magyarázza semmi, miért van ez. Van egy enyhe szívfejlődési rendellenességem, de tényleg csak az éppen csak kimutatható kategória, és az elmúlt másfél év alatt nem romlott semmit, és akkor még még jól ment a futás.

„Rossz volt az edző, vagy az edzésmódszer nem jött be Önnek” jelentette ki nemes egyszerűséggel a sportrajongó helyettes háziorvos, miután elolvasta a kardiológiai leleteimet. Szerinte simán fogok még egyéni legjobbat futni, legalábbis orvosilag nem kizárt. Mondjuk arra jó volt ez az eszmecsere, hogy legalább az aggódást abbahagytam, hogy esetleg a szívemnek nem jó a futás.

Végül is a vezetett edzéseket már júniusban abbahagytam, azóta futogattam úgy-ahogy, legtöbbször lassan, és néha jólesett, néha nem. Úgy álltam oda a rajthoz a Baradlán, hogy ilyen előzmények után az is csoda lesz, ha le tudom futni.

Az útvonalat ismertem már, a talajviszonyok ideálisak voltak, az időjárás a mostanában megszokott jó meleg. Kényelmes tempóban kezdtem, a mezőny vége felé találtam helyet, a felfelé mászásokon több embert otthagytam, aztán ők a lefelé futásnál visszaelőztek, és tulajdonképpen ezt játszottuk végig. A barlangban idén először többször is megálltam fényképezni, próbáltam az élményre helyezni a hangsúlyt. Féltávnál annyi energiát éreztem magamban, mintha most rajtoltam volna el, nem is értettem, hogy most van bennem energia, akkor máskor miért nincs?

Áldottam az előrelátásomat, hogy vittem magammal egy fél literes kulacsot, útközben többször is ittam a rajtcsomagban kapott vérnarancsos hipotóniás csodaitalból. A barlang utáni frissítőnél fel is töltöttem a kulacsot, és az utolsó km-en fogyott ki, szóval minden cseppjére szükségem volt.

Végül is, még a barlang utáni szakaszon is javítottam pár pozíciót, úgy gyalogoltam felfelé, mint a gép, az egyeneseket, lejtőket futottam. A 2 óra 16 perces befutóidőnél sokkal rosszabbra számítottam, főleg, hogy a barlangban is „ott hagytam” pár percet, de most így volt ez jó. Tavaly 02:03:06 volt az időm, az időjárási, talaj, és egyéb viszonyok kb. ugyanazok, szóval bennem van a különbség. Valahol. Egyelőre ötletem sincsen, hogy hol…

Az elmúlt időben többször csak a Baradla miatt mentem ki futni, most, hogy túl vagyok rajta, ez is könnyebbség, nem „kell” menni. Valószínűleg nem is fogok addig, amíg ellenállhatatlan vágyat nem érzek rá. És amíg be nem jön valami hűvösebb időjárás.
​
Igazából arra döbbentem rá, hogy ez az én igazi műfajom, ez a váltott gyaloglás-futás az erdőben, meglehet, hogy ősszel errefelé keresem majd a megoldást.

Eljött a napja annak is, hogy annyira eltájolom magam egy túrán, hogy nem fejezem be. A Pilisi Trapp 25 km-es távját néztem ki a hétvégére, több okom is volt rövidebb távot választani, és ez pont megfelelőnek tűnt. Tracket is találtam a neten, minden tökéletesnek tűnt.

9 körül terveztem rajtolni, egy kis időt eltökölődtem, mire találtam Pilisszentkereszten parkolóhelyet, így 9:20-kor indultam el. A biztonság kedvéért megkérdeztem, merre kell elindulni, az itiner sem tűnt bonyolultnak, indulás a zöldön, tracken rajta vagyok, hadd szóljon. Még a faluban egy híd, a track utána jobbra fordul a zöldön, a leírás viszont egyértelműen tovább vinne egyenesen a „pirosra, majd a zöldre”. Annyira még nem ismerem a környéket, hogy meglássam ebben a csapdát, elmegyek a track után, hiszen úgy is visszavezet az itiner is a zöldre. Aha… Ha még 20 métert mentem volna tovább, felismertem volna a Pilis-tetőre vezető utat, de ma valamiért ez volt megírva, hogy én ne arra menjek.

Az út a zöldön egyébként mennyei, kellemesen lankás és teljesen néptelen, három lovon kívül nem is találkozom senkivel. Később bevisz egy erdőbe, az is egészen festői, még egy barlangot is találok. Ott lett valahol gyanús, hogy 5 km után sem volt sehol a Pilis-tető, és elvileg az első ellenőrző pont ott van, 5,9 km-nél. Némi kavarodás után találok egy táblát, hogy Pilis-tető 5 km. Ajjaj…

Gondolkodtam, mi legyen, visszamenjek-e, vagy felnézzek Dobogókőre, ha már itt vagyok. Azt úgy sejtettem, hogy ezzel a plusz 6 km-el a túra már 32-es lenne, és erősen sietnem is kéne, hogy ki ne csússzak a pontzárásokból, de ahhoz nem éreztem kellő elszántságot magamban.

Felsétáltam a Pilis-tetőre, és némi tanakodás után mondtam a pontőrnek, hogy akkor én nem folytatom a túrát, majd eljövök máskor, és megcsinálom rendesen.

Felmentem a kilátóba, ha már úgyis ráérek, és lesétáltam Pilisszentkeresztre, így sikerült tennem egy 18 km-es kört egyetlen ellenőrző pont érintésével, ez alighanem rekord lehet a teljesítménytúrák világában…
​
Itthon láttam, hogy alighanem egy régi tracket töltöttem le, ami ugyan Pilisi Trapp 25 néven volt fenn, de teljesen más útvonalon ment, mint a mai túra.
​
Csak magamat okolhatom, le kellett volna ellenőriznem, vagy egyszerűen a leírás után mennem. De végül is jól jöttem ki belőle, sétáltam egy nagyon kellemeset, úgy igazán el sem fáradtam. A hibáink meg azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.

Avagy Püspöki Forráskör 35

Június vége óta nem túráztam, nyaraltunk, utána két futós hétvége, gondoltam, ideje újra útra kelni. A Püspöki túrák közül a 35 km-es távot választottam, főleg, mivel mátrai túrán még sosem vettem részt. Előzetesen úgy 7 óra körüli teljesítésre tippeltem. Sokáig hezitáltam, hogy próbáljak-e telekocsiba beszerveződni, vagy menjek egyedül, de aztán győzött az antiszociális énem. Nem akartam senkit megváratni, és senkinek se magyarázkodni, ha esetleg nem a terv szerint megy a dolog.

A 8 órás rajtot céloztam meg, negyed kilenckor léptem ki az iskola kapuján. Többoldalas itinert adtak, térképpel, szöveges leírással, táblázattal. Az órámon track, mégis az első ellenőrzőpontot lazán kihagytam, de elismerem, hogy ha ránéztem volna a térképre, leesett volna, hogy hol a hiba. Sajnos csak a szöveges leírást néztem, hogy „az új építésű házaknál” menjek balra, ami nem volt valami informatív abból a szempontból, hogy mégis melyiknél, és pechemre pont senki sem ment a pont felé vagy jött ki onnan. (Egy zsákutcában, a Szentkereszt-kútnál volt a pont) Amikor gyanússá vált a dolog, visszamentem, gondoltam, mindegy, legfeljebb nem 32 lesz a vége, hanem 33, de legyen szabályos a teljesítés.

Szurdokpüspökitől Jobbágyi vasútállomásig síkon gyaloglás a vasút mellett, jó tempóban mentem. Jobbágyiban megkezdődött a kapaszkodás a Nagy-hársasra. Ez egy jó 40 perces mászás volt 513 méter magasra (160 méterről) hát azt hittem, sosem érek föl. Rengeteget kivett belőlem, jó, hogy meleg is volt, de néhányszor meg kellett állnom kifújni magam. Volt olyan ezrem, amit 25 perc alatt tettem meg… A tetőn volt egy geodéziai mérőtorony, szerencsére nem volt látogatható, így azt legalább megúsztam, hogy oda is fel kelljen mászni :)

Innen lankásabb, erdős rész következett, sehol senki, igazából csak a bogarak idegesítettek, folyton a szemembe repültek, és a fülembe hegedültek, ezt az egyet nem szeretem a nyári túrákban. Nézegettem az erdőt, olyan mesebeli volt, szinte vártam, hogy valamelyik fa mögül kinéz egy manó. A hármas pontnál egy rendező üldögélt egyedül a semmi közepén, kaptam tőle pecsétet, pár szót beszéltünk, aztán mentem tovább.

A következő pont forgalmasabb volt, mivel az úttest mellett helyezkedik el a Köszvény-kút. A pontőrtől kaptam egy barackot, jólesett, a kútnál ittam is. Innen hosszú, napsütötte rész jött, csak mentem, mentem, a hátam mögött látszott a Nagy-hársas. Útbaesett egy tanya, az egyik legelőn kis csikó rohangált lelkesen. Felszedtem pár vulkanikus kőzetként azonosított követ, reménykedtem benne, hogy tényleg az, és nem napsütötte lócitrom. Jó meleg volt, az út vacak, 14-15 perces ezreket mentem, ekkor már úgy sejtettem, hogy nem lesz ez meg 7 óra alatt, de szerencsére mindegy is volt. A 6-os pont előtt találkoztam két tanácstalan túratársnővel, akikkel együtt kerestük meg a pontot. Ők is mondták, hogy sokkal lassabban haladnak, mint tervezték, mint kiderült, egy órával előttem indultak, és már a szintidőt számolgatták, hogy meglesz-e. Találkoztunk egy 50-es távon futó lánnyal, ő is kicsit tanácstalannak tűnt, hogy merre tovább.

A Delelő-kúthoz le kellett ereszkedni, kaptam a pontőröktől az ivózsákba vizet, az már nagyon kellett. Innen megint emelkedős szakasz jött, több mint egy órán át felfelé tartott az út (312 méterről 636 méterre). Innen szó szerint egy lélekkel sem találkoztam a célig, és a track nélkül azt hiszem nagyon elveszettnek éreztem volna magam. A környék szép volt, megtermett zöld gyíkok szaladgáltak előttem, néha felzavartam egy egész csapat narancssárga pillangót. Az erdőből kiérve láttam a Nagy-hársast, ahonnan jöttem, egy zivatarzóna sötétítette el az eget, dörgött, nem igazán tudtam megbecsülni, milyen messze lehet, de nagyon reméltem, hogy nem talál meg a villámlás.

Itt a vége felé már nem számítottam csavarra a történetben, de még bevezetett az út egy szűk csalános ösvényre, fogalmam sem volt, hogy jófelé megyek-e, a track nem arra mutatta, de másfelé nem is lehetett menni, végül csak kikeveredtem az utolsó ponthoz, a Dolinka forráshoz. Innen már csak Szurdokpüspökibe kellett legyalogolni, jó hosszú falu, ami azt illeti…

Végül 8 óra 7 perc alatt célba értem, 33,33 km volt a vége. Eléggé elfáradtam, a pecsételés és az oklevél után mondta a néni, hogy egyek zsíros kenyeret, tébláboltam egy kicsit, de nem találtam a helyem. A kenyér becsomagolva, zsír, lekvár, egy félig üres kondér valami melegétellel, pár koszos tányér, hát én az a fajta vagyok, akit ennél kicsit határozottabban kell kínálni, hogy hozzányúljon más dolgaihoz. 8 óra hőségben gyaloglás után fáradt is voltam hozzá, belegondoltam, hogy egy óra alatt hazaérek, majd otthon eszek valamit.

Ez volt az első mátrai túrám, a környék nagyon tetszett. Sajnos nem nagyon éreztem magamban az energiát, ami a tervezett időhöz szükséges lett volna, de jól éreztem magam végig.
​
A jelzések elég hiányosak voltak, sokszor kilométereken keresztül semmi. Elkelt volna néhány, a túrát jelző szalag vagy tábla, a többoldalas szöveges leírás mellett is, mert még a track mellett sem voltam benne biztos sokszor, hogy jófelé megyek-e. De elismerem, hogy a kapott leírás, km táblázat és térkép együttes tanulmányozása sok kérdést megválaszolhatott volna, főleg így utólag már okos az ember.