Sokadik tatai futásom, de talán az első, amikor igazán minden összejött. A cél az volt, hogy minél jobban megközelíteni a 42 percet, az álom persze az, hogy 42 percen belül futni. Jó régen nem sikerült már versenyen a 6 perc alatti átlag, konkrétan 2018-ban futottam utoljára 30 percen belüli 5 km-t a Női Futógálán, és 42 percen belüli 7 km-t Tiszakécskén. És azért én sem leszek az évekkel egyre fiatalabb 😊 Persze voltak biztató jelek, tavasszal még a TF pályán futottam edzésen egy 30 perc alatti 5 ezret, és nem olyan régen a BME pályán egy 30:13-at. Érzésre is elég jól ment a futás mostanában, úgyhogy bizakodva vártam a versenyt.

Ideális futóidő volt, azaz hideg, és 20 perccel halasztották a rajtot, nem esett jól a várakozás. Az első km eltelt a helyezkedéssel, meg az akklimatizálódással, de utána sikerült egy jó tempót felvenni és tartani is. A hideg miatt nem volt sok sétáló, egy idősebb hölgy megjegyezte, hogy „de jó tüdejük van”, ezt próbáltam elismerésnek venni 😊 A 6 perc körüli tempót tudtam tartani, és nem is volt az a „nem vagyok normális, minek jöttem én ide” érzésem, mint a legutóbbi tatai futásaimon.

Azért jó 90 százalékos erőbedobással futottam, abszolút komfortzónán kívül. 5 km körül hittem el, hogy meglehet, tudtam, hogy itt a végén dől el, de most elég jó vagyok ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. A 2-7 közötti ezreimen 10 mp-en belüli szórás volt, úgyhogy szerintem egész jól osztottam be az erőmet. Cél, csippantás, az órán az idő 41:39, szóval meglett 42 percen belül. A női mezőnyben 14. lettem, 60 indulóból. Most nem volt korosztályos besorolás, pedig kíváncsi lettem volna, az hogy alakult.

Ez a verseny az volt, ahol tényleg minden összejött, a formaidőzítés, az időjárás, a taktika, semmit nem csinálnék másképp, ha újra le kéne futnom.

Ez a futás még arról is nevezetes volt, hogy először vettünk részt céges csapatban, két kollégám is futott a mezőnyben.

Bratislava Night Run, a sokadik már, nagyon kedvelt versenyem, szívesen járok ide vissza. Profi szervezés, szép útvonal, hangulatos verseny. Tavaly nagyon meleg volt, erre készültem, és nagyon nagy tömeg volt már, erre is készültem, így idén már nem ért annyira váratlanul. A tervem az volt, hogy remélhetőleg jobbat futok a tavalyi időmnél (1 óra 4 perc). Elméletileg minden esélyem megvolt rá, év közben is voltak már olyan eredményeim, amik sikerélményt adtak, például tavasszal sikerült 30 percen belül futni az 5 km-t. Utána viszont jött a nyár, senkinek sem kell bemutatni, brutál hőség szinte végig, és én napközben szoktam futni, 2-3 óra körül, hát remek volt. Jó lett volna legalább néhány hét a verseny előtt, amikor nem 36 fokban kell edzeni, de hát nem volt olyan nap sajnos.

Ilyen előzmények után jött el a verseny napja, kimentünk már pénteken Pozsonyba. Szombat délelőtt kicsit sétálgattunk, aztán két óra körül visszamentünk a szállásra rápihenni. Acélosnak nem éreztem magam, amikor indulni kellett, de különösebben fáradtnak sem. A Garmin szerint „csúcs” formában voltam, végre egyszer sikerült az időzítés, éppen jókor.

A verseny hasonló élmény volt, mint tavaly, nagyon sokan voltunk, és nagyon meleg volt. Féltávnál több-kevesebb sikerrel megittam egy Magnézium shot-ot, úgy éreztem, elég jól bírom, de gyorsabban nem ment. A vége 1:02:11 lett, amivel teljesen elégedett voltam, a körülményeket figyelembe véve nem rossz idő.

A végén még beálltam a lányom mellé tapsolni, megvártuk az utolsó célbaérkezőket is. Olyan meleg volt, hogy még simán belefért ez is.

Vasárnap délelőtt még turistáskodtunk kicsit, mindig találunk valami újat, amit meg lehet nézni, ezen a hétvégén a Természettudományi Múzeum és a Mackafé volt az újdonság, nagyon tetszett nekünk mind a kettő.

A tatai verseny előtti utolsó hét megint nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna. Pocsékul aludtam szinte minden nap, így vasárnap reggel nem túl meglepően, de tárgyilagosan tájékoztatott az edző-órám, hogy az edzésre való felkészültségem minimális, az alvásom csapnivaló, A HRV értékem kiegyensúlyozatlan, és úgy egyébként is, na. Ha addig túl is tengett volna bennem az elvárás ettől a versenytől, akkor azért elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi lehet a reális cél. 7 km, mi is lehetne más, mint a lehető legközelebb kerülni a 42 perchez, ha az nem, akkor jobb átlagot futni a tavaszi 6:09-nél. Ha az sem, akkor legalább jobb átlagot futni a pozsonyi 6:21-nél. Hiszen végigedzettem a nyarat, kell lennie valami eredménynek, az alázat mindig kifizetődik, ugye mennyit halljuk ezt?

A körülmények egyébként remekül összejöttek, ideális futóidő volt, kisebb léptékű, családias verseny, nem volt tömeg. Kivételesen a másik irányban kerültük a tavat, mint eddig mindig, kicsit sajnáltam, hogy nem tudok viszonyítani az előző tapasztalataimhoz, hogy hol szoktam időt veszíteni, mikor mennyi van hátra stb. Mondjuk legalább a vár környékén aránylag hamar és pihenten túlestünk, ott szokott lenni a legtöbb sétáló, ott kell a legjobban figyelni.

Próbáltam lendületesen, tempósan futni, valamivel jobb érzés volt, mint tavasszal, igaz, arra is figyeltem, hogy ne fussam el az elejét, mint ahogy szoktam. Megelőztem két lányt, és az egyik eljött utánam, sokáig mögöttem futott, kicsit zavart is, meg nem is. Az első 4 km úgy ment, ahogy szerettem volna, de utána nem tudtam tartani a tempót, hiába akartam, pedig nagyon akartam. Az utolsó másfél km-re, amikor újra kiértünk a tópartra, feltámadt a szél is, de nem foghatom rá, mindenkinek egyformán fújt. A cél előtt nem sokkal még megelőzött egy 70+ korosztályos bácsi, rá is próbáltam ragadni, de nem ment. A végén már mindenféle ökörnek gondoltam magam, hogy minek ez nekem, tényleg, miért nem tudok csak úgy futkározni nyugiban?

A célban aztán kiderült, hogy korosztályos negyedik vagyok, ennek akkor tudtam igazán örülni, amikor megláttam, hogy az első 3 helyezett 40 percen belül futott. Talán egyszer nekem is volt 40 percen belüli 7 km-em, vissza kellene keresni, valamelyik Spar 2015 körül. Nyilván semmi reális esélye nincs annak, hogy még egyszer ezen a szinten leszek, szóval a futottak még kategóriában mégiscsak én voltam a leggyorsabb 😊

43:34 lett a hivatalos időm, az 6:13-as tempó, a tavaszit nem sikerült felülmúlnom, de a pozsonyinál azért jobb volt. A fejlődés azért idén is megtréfált – tavasszal, amikor abbahagytam a Lyme kezelést, olyan döbbenetesen gyors volt, aztán megállt valamiért. Nem lehetett tudni, hogy a nyári meleg lassított be, vagy valami más. Én bíztam benne, hogy ősszel megugrik újra, nem így lett. De hálás lehetek azért, amit idén elértem. Igazából örülhetek neki, hogy tudok rendszeresen futni, tudok versenyezni, újra rajta vagyok a térképen. És néha ennyi elég is.

A nyár nagyon jól alakult futós szempontból, végig tudtam edzeni, a legnagyobb melegekben is. Június-július-augusztusban összegyűjtöttem 233 km-t, erre az előző 6 évben nem volt példa, mindig sokkal kevesebb jött össze. A születésnapomra vettem egy Garmin Fénix 7s órát, azóta az ő edzésre vonatkozó javaslatait követem. Beállítottam célversenynek a pozsonyi éjszakai futást, és úgy gondoltam, hogy a 10 km-en 1 óra 4 percen belüli eredménnyel lennék elégedett, így azt jelöltem meg időcélként.

Szeptember 9-én volt a verseny, és az óra próbált volna gyorsító edzéseket is berakni a programba, néhányat meg is csináltam, de a hőség miatt ezt a részét nem tudtam az elvárt szinten teljesíteni. Ugyanakkor furcsa volt nekem, hogy rengeteg kocogós tempójú edzést adott, némelyiket nem tudtam olyan lassan lefutni, ahogy kérte, még a melegben sem. A tavaszhoz képest így is nagyon lelassultam, bízom benne, hogy valamikor azért ezeknek a futásoknak meglesz az eredménye, meglátjuk.

Így érkeztünk ki Pozsonyba, ahol harmadszor álltam rajthoz az éjszakai futáson. Sajnos a nyári hőség még nem múlt el, az este 8 órás rajt ellenére fülledt, meleg idő volt. Már a rajtzónában feltűnt, hogy rengetegen vagyunk, és az egész versenyből az maradt meg bennem a legjobban, hogy próbálok utat törni a lassabbak és a sétálók között. Ami azért vicces, mert a kb. 3400 fős mezőnyből úgy 700 embert előztem meg, tehát bőven a mezőny hátsó felében végeztem. Mégis olyan érzésem volt, hogy azt a 700 embert mind egyenként kellett kikerülnöm 😊

A futás nagyon jól ment, próbáltam tartani egy lendületes saját tempót, és sokkal kevésbé volt ez belehalós érzés, mint tavasszal Tatán. A szokásos útvonalon mentünk, benne volt a kedvencem, az óvárosi rész, klassz volt a hídon is futni, mert járt valami szellő végre, a parkban is mindenhol volt annyi világítás, amennyi kellett. Volt néhány zenés szurkolópont dobokkal, sok néző, igazán kitettek magukért a pozsonyiak.

A végére azért nagyon kifutottam magam, először az Eurovea mélygarázs lejárót néztem a célkapunak, mert majdnem ugyanúgy néz ki, és színesen világít a sötétben 😊 Az nagy csalódás volt, hogy rá kellett tenni még százegynéhány métert 😊

1:03:11-re jött ki a 10 km, sikerült hozni az elvárt időt. Talán titokban reménykedtem benne, hogy jobban megközelítem az 1 órát, de ahhoz a második 5 km-em nem volt elég gyors. (30:41 és 32:52) Lehet mégis el kellett volna fogyasztanom az energiazselét, amit magammal vittem, és 5 km-nél terveztem felhasználni, de aztán úgy voltam, hogy nem bajlódok vele. Ez nyilván hiba volt, biztosan adott volna plusz energiát.

Mindent összevetve nem lehetek elégedetlen, a 2019-es eredményemet hoztam gyakorlatilag úgy, hogy 4 év eltelt közben, olyan időszakokkal, amikor alig tudtam futni. Igazán hálás lehetek Dr. Szabó Olgának és Dr. Szegedi Nándornak, ők az én hőseim ebben a történetben.

Október 8-án lesz Tatán az Őszbúcsúztató futás, azt állítottam be a következő célnak. Remélem ott hűvösebb lesz már, és hátha kijön a lépés 😊
 

A kardiológus szabad utat adott az edzéshez még szeptemberben, március végén pedig elfogyott a Lyme kórra szedett antibiotikum, aminek a szedése alatt nem nagyon jöhetett szóba komolyabb futás.

Március 30-án futottam az első 5 km-t, innen számítható tehát a legutóbbi újrakezdésem. Az első néhány futás után úgy tűnt, hogy a csillagok állása kedvezően alakul, és talán mégis bevállalhatok egy tavaszi versenyt. A Tatai Tófutás lett végül a választásom, nagyon szeretem azt a helyet, sokat járunk oda kirándulni. Néhány éve indultam a 14 km-es távon, az akkori tapasztalatok alapján azt most nem mertem bevállalni, így a 7 km-re neveztem.

A felkészülés az utolsó hétig nagyszerűen alakult, jól ment a futás, biztosan egy kicsit azért is, mert az évszakhoz képest hűvös, esős idő volt hetekig. Az utolsó hétre már csak átmozgató futás és úszás volt betervezve, azzal nem is volt gond, de elég stresszesen alakultak a dolgok, keveset aludtam, azt is rosszul. Ráadásul egy nappal a verseny előtt betört a meleg, péntek este indokolatlanul nagyon fáradtnak éreztem magam, pedig előtte minden este tele voltam energiával.

A verseny napján gyönyörű idő volt, már ha piknikezni készültünk volna, futáshoz már nem annyira. Égetően sütött a nap, amikor beálltam a rajtba. Próbáltam a mezőny elejére, de az út szélére  helyezkedni, hogy ne zavarjak senkit. Elég hamar beállt a tempó, futottak előttem páran, és néha utolértek, de haladtunk szépen. Néha én is befogtam egy-egy leszakadót. Végig úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban nem megy, nem tudtam átadni magam az élménynek, inkább gyötrelmesnek éreztem. Szerintem a lenti képen ez látszik is 😊 Igazából minden „rövid” verseny ilyen, már ha az ember odateszi magát közben, csak én régen éltem már át ilyet. A vár környékén még a forgalom is nagyobb lett, rengeteg sétáló, babakocsis, kutyás, kisgyerekes, őket is mind figyelni, kerülgetni kellett. Próbáltam sokszor tempót váltani, amikor úgy éreztem, hogy lassulok, de éreztem, hogy az állóképességem egyelőre, és ebben az időben ennyihez elég.

42:49 lett a hivatalos eredményem, ezzel azért sikerült megközelíteni a néhány évvel ezelőtti énemet, ami az elmúlt évek hullámvölgyei után mindenképpen előrelépés. Végül is, néhány évvel idősebb is lettem közben 😊 Eredetileg úgy voltam vele, hogy ha 6:10-es átlagnál jobb lesz, akkor örülni fogok. És végül is, 6:09-es lett, tehát akkor örülök 😊

Ebben a versenyben most nem maradt egy másodperc sem, de úgy érzem, ha tudok majd rendesen edzeni, akkor még javíthatok ezen az időn. Kíváncsi vagyok, hogyan megy majd a futás a melegben, mert az egyik első tünetem volt, hogy a melegben nem tudtam futni, pedig azelőtt semmi bajom nem volt vele. Az őszi tervek majd ettől függően alakulnak.

Kép forrása: Ttt-Hse Facebook oldal

Tavaly szeptemberben az abláció után úgy éreztem, visszakaptam a fél életemet, de tudtam, hogy akkor leszek maradéktalanul boldog, ha a másik felét is sikerül valahogy visszahozni. Itt a blogon kicsit azért követhető, hogy évek óta küzdök megmagyarázhatatlan tünetekkel, csak néhány jelentősebb közülük a teljesítmény csökkenése, izomtömeg csökkenése, izomlázszerű fájdalmak, ízületi fájdalmak. Ezekkel végigjártam az utóbbi 5-6 évben a teljesség igénye nélkül 2 háziorvost, 1 endokrinológust, 4 reumatológust, 3 kardiológust, ideggyógyászt, szemészt, fül-orr gégészt, sebészeket, készült számtalan rtg, ct, mr, laborok.

Idén tavaszig a tüneti kezelésen kívül gyakorlatilag semmilyen eredményt nem sikerült elérni. Februárban valami banális okból felkerestem az érdi SZTK-ban egy bőrgyógyászt, akinél valahogy szóba kerültek a tüneteim. Kiteregettem elé a leleteimet, és érdekes módon azonnal összeállt neki a kép, hogy ez bizony megérne egy Lyme tesztet. És hát, lássunk csodát, pozitív lett. „Enyhén pozitív” a pontosság kedvéért. Így utólag visszagondolva, 2016-ban futás közben megcsípte a bokámat valami, azóta sem tudom, mi volt, de utána néhány napig magas lázam volt. Ügyeleten is voltunk vele, de egy tetanuszon kívül nem kaptam semmit rá, és nem is gondolt arra senki, hogy megfertőzhetett valami baktérium. Egészen mostanáig.

Ilyen régi és krónikus fertőzésnél semmire sincs garancia, azért megpróbáltunk egy 8 hetes antibiotikum kúrát, pluszban én még vettem hozzá gyógynövényeket/vitaminokat is. A kúra alatt nemigen javasolták a sportot, inkább séta és sok pihenés. Az első pár hétben azért még el tudtam menni kocogni rövidebb távokat, a vége felé már nem. Amikor elfogytak a gyógyszerek, akkor kezdtem újra, sokadszorra megint a futást.

Már az első pár futásnál meglepően jól ment, igaz, a sok kihagyás miatt kezdetben a pulzusom az egekben volt, de az is hamar rendeződött. Hihetetlen tempóban fejlődtem, szinte minden futásom jobb lett az előzőnél, vagy ha nem, akkor a pulzusom lett alacsonyabb. A keringési rendszeremet mintha kicserélték volna, utoljára 6-7 évvel ezelőtt voltam ilyen formában.

Van egy nevezésem a Tatai Tófutásra május 20-ra, de akárhogyan is sikerül az a verseny, én már most kissé értetlenül, de nagyon boldogan szemlélem ezt a fordulatot.

Mit mondhatnék még, hacsak azt nem, hogy természetben sportolóként vegyük komolyan az ismeretlen eredetű csípéseket, és/vagy kullancsokat, főleg, ha a csípést magas láz kíséri. Nagy a valószínűsége, hogy baktérium fertőzött meg, és kisebb, hogy pont akkor szedtünk be még egy felső légúti megbetegedést okozó vírust is, ami a lázat okozza. Én ugyanis évekig ebben a hitben voltam, utólag állt össze a kép, a sokadik orvosnak, akinél jártam. Nagy kár, hogy az ügyeleten sem gondoltak akkor erre, amikor ezzel a két tünettel együtt bementem. Igazán sok fájdalmat megspórolhattak volna nekem.

Futós szempontból nehéz ezt az évet értékelni. A nagy melegben egyáltalán nem ment a futás, amikor meg ment (volna) akkor betámadott egy ritmuszavar, és amiatt kellett félbehagynom egy-egy futást. Idén eddig nem is vettem rész egyetlen szervezett futóeseményen sem, nem lett volna értelme úgy, hogy sem a felkészülés, sem a teljesítés nem garantált.

Az abláció után új időszámítás kezdődött, de ez ugye október környékére tehető, az év szempontjából már nem nagyon lehetett a világot megváltani. Azt viszont kitaláltam, hogy legyen a december a legjobb hónapom az idén. Nem volt magasan a léc, a március volt kerek 80, ennél kellett többet teljesíteni. (2015-ben volt 169 km-es hónapom is, ezt csak úgy érdekességképpen...) December elsején indítottam egy 6 km-el, nagyon elégedett voltam, de aztán összeszedtem egy felsőlégúti nyavaját, és 12-én is még csak 6 km-em volt. Ekkor elkezdtem gyűjteni a kilométereket, nagyon kitartóan, de nem túl gyorsan. Ismét a 7 perces ezrekkel küzdöttem, de ez most nem arról szólt, hogyan legyek gyorsabb, hanem szerettem volna visszaépíteni az állóképességemet valamennyire.

Hogy idén is meglegyen a legalább egy szervezett futóeseményem, beneveztem az érdi szilveszteri futásra. Eddig mindig a hosszú távon indultam, de most nem mertem bevállalni a 11-et. Le tudok már ennyit futni, de nem abban a tempóban, amiben szeretném. Úgyhogy maradt a rövidebb, 4 km-es táv, arra viszont egyáltalán nem készültem, az abláció óta nem futottam tempót. A hónap végére tisztességesen el is fáradtam, 3 hét alatt lefutottam 78 km-t, így a szilveszteri futástól függetlenül teljesítettem a célt, megvolt a 80,2 km decemberre.

Úgy álltam oda, hogy megteszem, amit tudok. Arra azért számítottam, hogy valószínűleg gyorsabb leszek, mint amikor egyedül futok, tömegben mindig visz a mezőny, és így is lett. A 6:14-es átlagnak nagyon örülök, meg hát annak a legjobban, hogy nem kellett visszafogni magam, meg vigyázni a pulzusra, úgy futhattam, ahogyan csak bírtam. A bónusz, hogy nyertem a tombolán is, hát ilyen még nem fordult velem elő 😊

Jövőre igazából annyit kívánnék magamnak, hogy tudjak futni, az már rajtam fog múlni, mit hozok ki belőle.

És a végére 2022 képekben, ezeket futás, túrázás vagy valamiféle sportmozgás közben csináltam.

Nem hétköznapi tapasztalatról tudok beszámolni, mert amíg előtte álltam, hiába kerestem olyan beszámolókat, hogy érint valakit az abláció rendszeres sportolás mellett.

2020-ban volt futás közben egy pitvarfibrillációm, felment a pulzusom 200-210-re, és nem akart magától visszamenni. Igazából csak az volt ijesztő, hogy nem tudtam, mi történik, egyáltalán nem éreztem magam rosszul, minden gond nélkül még több mint három kilométert sétáltam a parkolóig. A szapora szívverést éreztem persze, de olyasmi volt, mintha egy versenyen az utolsó 100 métert futnám. Pont az SZTK előtt parkoltam, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy bent csináltak egy EKG-t, és így tulajdonképpen az első pitvarfibrillációm máris dokumentálva lett, ami nagy szó, mert általában a felismerésig sem könnyű eljutni.

Ezután következett a gyógyszeres kezelés időszaka, kaptam egy gyógyszert, ami lassította a pulzust, és a kardiológus azt kérte, ne fussak 150-es pulzus felett. Többször nem fordult elő ennyire hosszú ritmuszavar, mit az első, általában 1-2 percre felugrott, majd magától rendeződött. Egy idő után már az is előfordult, hogy amikor újra normális lett, futottam tovább. 2021 elején besűrűsödtek ezek is, ezért felajánlották az ablációt. Ezzel pont ugyanúgy voltam, mint mindenki más, féltem a komplikációktól, és bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség, majd elmúlnak a ritmuszavarok maguktól. Főleg, hogy 2021 április és november között nem fordult elő egy sem, szerencsés módon még a rácalmási szigetfutásra is fel tudtam készülni, és becsülettel le is futottam. Kértem, hogy halasszuk el az ablációt, közben elmentem endokrinológiai kivizsgálásra is, hátha az megmagyarázza a tüneteket, de az lett az eredmény, hogy nincs pajzsmirigy betegségem.

2021 novemberben aztán egy vírusfertőzés újra előhozta a ritmuszavarokat, már nem csak futás közben, de otthon is előfordultak. Rosszullétet továbbra sem okoztak, de néha már csak gyógyszerrel lehetett megállítani. 2022 tavaszán kértem a kardiológián, hogy jó, akkor csinálják meg az ablációt, belátom, hogy tényleg kell, és nem lehet tovább várni a csodára. 2022 szeptemberére kerültem sorra, éppen jókor, addigra már minden nap előfordult ritmuszavar, teljesen független lett a futástól, a legkisebb stressz is előhozta.

Maga a beavatkozás teljesen elviselhető volt, nekem a legrosszabb az volt, hogy délután háromkor, utolsóként kerültem sorra, és így a folyosón kellett várni csaknem hét órát. Aggódtam, hogy a ritmuszavar majd pont akkor nem jön elő, amikor kéne, de felesleges volt, már az elején felszaladt 130-ra, így szépen meg tudta magát mutatni az orvosoknak. Maga az égetés nem volt kellemes – tudtommal én nem kaptam semmi fájdalomcsillapítót, azt mondták, elnyomhatja a tüneteket, de el lehetett viselni, ha arra gondol az ember, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy sikeres lesz a beavatkozás. A személyzet tüneményes volt, mindenki, kivétel nélkül. Futóként, vagyis aktív sportolóként kezeltek, (ez az egyetlen hely, ahol nem tartják rendellenesnek a 40-50 közötti pulzusomat) de amikor azt mondta a fiatal orvosom, hogy egy hét múlva lehet edzeni, „ahogy a csövön kifér”, akkor azért azt hittem, nem hallok jól. Jó két éve vártam erre az engedélyre, a 150 alatti tökölődős futások után végre lehet rendesen futni, óriási érzés volt.

A gyógyszert elhagyhattam, és két héttel a „D nap” után elkezdtem futni. Nagyon óvatosan, 4 kilométerrel kezdtem, 8 perces tempóban. Kb. két hét múlva kezdtem igazán futásnak érezni a dolgot, a 7. héten már stabilan mennek a 6:50-7:00 közötti tempók. Ami persze még lassú, de bízom benne, hogy majd tovább javul. Ami nagyon érdekes, hogy 1000 métert szoktam úszni hetente egyszer, az majdnem 4 perccel jobban megy, mint előtte. Pedig ezt aztán igazán nem időre teszem, azért megy az óra, hogy számolja nekem a hosszakat.

Igazából én is csak azt mondhatom, hogy kár volt félni tőle, kár volt halogatni, ez a probléma magától nem fog megoldódni, hiába tűnik el egy időre, visszajön és gyakoribbá válik. Nyilván minden ritmuszavar egyedi, és minden abláció is egyedi, nehéz előre megmondani, kinek lesz sikeres, és kinek nem. Nekem egyelőre nem jött vissza a ritmuszavar azóta, és kíváncsian várom, hová tudok visszakapaszkodni, a sokadik újrakezdésem után.

Olyan szintű motivációs mélyponton voltam a nyáron, hogy alig-alig futottam, egyszerűen képtelen voltam magam rávenni, hogy elinduljak. Aztán július végén elmentünk nyaralni, és amikor visszajöttünk, valami megváltozott. Lehet a környezetváltozás kellett, vagy nem tudom mi, de amikor hazajöttünk, kimentem futni, és azóta is csak futok. 96 km lett az augusztus, 78 km a szeptember. Utoljára a tavaly decemberem volt ehhez mérhető, 98 km.

Próbáltam inkább többször menni kevesebbet, az idő nem foglalkoztatott egyáltalán, eleinte bőven 7 feletti ezreket futottam, 37 perc kellett a szokásos 5 km-es körömhöz. Aztán úgy szeptember közepe felé elkezdtem fejlődni, számomra ugyanolyan érthetetlen módon, ahogyan az eddigi kb. három évben nem… Sorra futottam a „pályacsúcsokat”, 8 és 11 km-en is megfutottam a legjobbat az utóbbi néhány hétben. (2018 óta mérem ezeket az útvonalakat, amióta itt lakunk)

Aztán lehet, hogy megint belefutok abba, amibe eddig, hogy egyszer csak megáll, de most hátha nem… azt nem gondolom, hogy a 2015-2017 között futott bármelyik egyéni legjobban veszélyben lenne, de mégis felemelő érzés végre egy kis sikerélmény.

Az idei (hagyományosan egy) versenyemnek a Rácalmási szigetfutást választottam. 11 km-re neveztem, főleg azért, mert szép a vaddisznós érem :) A nevezéskor még csak annyi volt a terv, hogy lefussam, aztán, ahogy kezdett kicsit jobban menni, igyekeztem jobban rákészülni, többször is lefutottam a távot, sőt, kétszer a 15-öt is. Heti háromszor, de volt, hogy négyszer is kimentem, mellette még a heti két konditermi edzés is megvolt.

Három nappal a verseny előtt kiírta az órám, hogy csúcsformában vagyok, hát igen jól jött ki a formaidőzítés, az önbizalmamnak mindenesetre jót tett.

A szigetfutás napján csodálatos, napos idő volt, igazi futóidő. A rajt után volt némi emelkedő a pályában, ennek ellenére az első két kilométerem 6 perc alatti lett, vitt a lendület a többiekkel. Igyekeztem tartani egy lendületes tempót, 6:12 – 6:18 közötti átlagokat mentem egészen 9 km-ig, ami jóval gyorsabb, mint amit egyedül, otthon tudok. A pálya nagyon szép volt, tudtam volna pár jól sikerült fotót is készíteni, de ez most nem erről szólt. A sziget hasonló ahhoz, mint amilyen Érden van, ártéri erdő, jól futható földúttal. 9 km-nél esett szét egy kicsit a mozgásom, itt megálltam egy frissítőnél is, valami narancssárga színű dolgot ittam, amit izoitalnak véltem, de teljesen vízize volt.

A 11. km-re még felszívtam magam, azt is behoztam 6:14-re. Sokkal könnyebben ment, mint tavaly a tatai verseny, azon eléggé szenvedtem a második körben, itt egyáltalán nem. A cél előtt még volt egy elég nagy emelkedő, az már nagyon nem esett jól. Megkaptam a vaddisznós érmet, később néztem, hogy igen egyedi farkincája van, mint egy rókának 😊

A hivatalos időm 01:08:58 lett, ami 6:12-es átlagot jelent. Ezzel teljes mértékben elégedett vagyok, már közel három éve nem is reménykedtem hasonló eredményben, nagyon boldog vagyok, hogy most sikerült.

Idén egyetlen versenyen indultam, vasárnap volt a Tatai Tófutás, arra neveztem be néhány héttel ezelőtt. Akkoriban úgy éreztem, hogy kicsit mintha jobban menne a futás, és mivel szerettem volna legalább egy versenyre elmenni az idén, úgy tűnt, itt a megfelelő alkalom.

(Hozzá tartozik az összképhez, hogy nyár elején szedtem egy Nemmondomkianevét cseppet, mert az izom- és ízületi fájdalmaim után való nyomozás során kiderült, hogy Hepatitis E-re pozitív vagyok. Ez amúgy egy hosszú és tanulságos történet a magyar egészségügyről, de most nem ez a célom, hogy ezt megosszam, úgyhogy nem is teszem. Több orvos egyöntetű véleménye szerint a Hepatitis E nem okoz izom és ízületi fájdalmakat, talán az a számlájára írható, hogy nem bírtam a terhelést. A lényeg, hogy a hivatalos orvosi protokoll szerint nem kell kezelni… Hát én mégis kezeltettem, és lehet, hogy lassan, de annak érik be az eredménye. Ha nem a Hepatitis E-t, akkor valami más, ismeretlenül maradt okot sikerült telibe kapnia a Nemmondomkianevét cseppnek. Vagy mindkettőt… Azok után, hogy év elején már nem tudtam edzés után rendesen lenyújtani a fájdalomtól, vagy simán csak leguggolni, most tökéletesen jól vagyok, nem fáj semmim, 10 évvel fiatalabbnak érzem magam. Kicsit félve vagyok optimista, mert olyan régóta csak visszafejlődtem, de most történtek bizakodásra okot adó dolgok.)

A konkrét felkészülésre nem volt sok időm. Nyáron főleg az otthoni 5 km-es körömet futottam, ha jobban ment, akkor 33 perc körüli időt értem el, amikor nem ment jól, akkor 36-ot… elég nagy volt a szórás. Ezen kívül főleg 10 km alatti távokat futottam, 6-ot, 8-at, mikor merre sikerült menni. Mellette jártam a konditerembe heti kétszer, alkalomszerűen bicajoztam, úsztam, kajakoztam. Hétvégente tettem pár futókirándulást is a környéken.

Három héttel a verseny előtt futottam egy 12 km-es „hosszút” a parti gáton 6:31-es átlaggal, amivel tökéletesen elégedett voltam. Utána úgy hozta az élet, hogy két hétvégén bejött két 24 km-es túra, azokból próbáltam úgy kihozni a legtöbbet, hogy annyit futottam közben, amennyit csak tudtam. Az első után brutál izomlázam lett, a másodikat egész jól megúsztam, igaz, megpróbáltam az összes trükköt, amit olvastam a megelőzésről. (BCAA, glutamin, nyújtás, szénhidrátpótlás, ráolvasás stb.) Ezek ugyan túrák, de azért szerintem sokat számítanak, mindkétszer 4 óra 40 perc körüli idővel értem be. Ennyi idő alatt az ember sokat tapasztal arról, hogyan tudja mozgósítani az energiáit, amikor fáradt.

Szerdán az „átmozgató” 4 km is jól ment, még egy 6:01-es ezret is behúztam, azon úgy őszintén meglepődtem.

A versenyre elméletileg minden összeállt, csodálatos futóidő volt, ideális hőmérséklet, profi szervezés, szép környezet. Valahogy mégis nehezen melegedtem be a versenytempóba és -hangulatba. Titokban 6:20-al kezdődő átlagtempóval szerettem volna befutni, nagyon betett a morálomnak, amikor a 4. km csak 6:43 lett. Kicsit itt elengedtem a dolgokat, jó, hát akkor fussunk, lesz amennyi lesz. Elkezdtem nézegetni inkább a tavat meg a környéket, tényleg nagyon szép látvány. Félidőnél kicsit sajnáltam, hogy nem a 7 km-t választottam mégis, nehezemre esett még egy körre elindulni. 8 és 11 km között voltam a leglassabb, igaz, itt frissíteni is megálltam. Utána meg akart előzni egy versenytárs a korcsoportomból, és az kicsit felrázott. Nagyon-nagyon nehezemre esett, de visszaelőztem, és bár jó sokáig közel futott hozzám, a célig nem tudott már befogni.

1 óra 33 perccel értem be, az 6:39-es átlag. Amennyit szerettem volna, annál lassabb, de idén olyan sokszor még az 5 km sem ment ennyivel, úgyhogy semmi okom elégedetlennek lenni. Korosztályban 6. lettem, ha nagyon-nagy csúcsformában futok, lehettem volna 4. is, így igazából ez is mindegy 😊

Maga a verseny nagyon szimpatikus és profi volt, dacára annak, hogy mai viszonylatban olcsónak számított (3000 ft volt a 14 km-re a nevezés). Mindenképp ajánlom, és lehet, hogy én is jövök még, sosem lehet tudni.