Olyan szintű motivációs mélyponton voltam a nyáron, hogy alig-alig futottam, egyszerűen képtelen voltam magam rávenni, hogy elinduljak. Aztán július végén elmentünk nyaralni, és amikor visszajöttünk, valami megváltozott. Lehet a környezetváltozás kellett, vagy nem tudom mi, de amikor hazajöttünk, kimentem futni, és azóta is csak futok. 96 km lett az augusztus, 78 km a szeptember. Utoljára a tavaly decemberem volt ehhez mérhető, 98 km.

Próbáltam inkább többször menni kevesebbet, az idő nem foglalkoztatott egyáltalán, eleinte bőven 7 feletti ezreket futottam, 37 perc kellett a szokásos 5 km-es körömhöz. Aztán úgy szeptember közepe felé elkezdtem fejlődni, számomra ugyanolyan érthetetlen módon, ahogyan az eddigi kb. három évben nem… Sorra futottam a „pályacsúcsokat”, 8 és 11 km-en is megfutottam a legjobbat az utóbbi néhány hétben. (2018 óta mérem ezeket az útvonalakat, amióta itt lakunk)

Aztán lehet, hogy megint belefutok abba, amibe eddig, hogy egyszer csak megáll, de most hátha nem… azt nem gondolom, hogy a 2015-2017 között futott bármelyik egyéni legjobban veszélyben lenne, de mégis felemelő érzés végre egy kis sikerélmény.

Az idei (hagyományosan egy) versenyemnek a Rácalmási szigetfutást választottam. 11 km-re neveztem, főleg azért, mert szép a vaddisznós érem :) A nevezéskor még csak annyi volt a terv, hogy lefussam, aztán, ahogy kezdett kicsit jobban menni, igyekeztem jobban rákészülni, többször is lefutottam a távot, sőt, kétszer a 15-öt is. Heti háromszor, de volt, hogy négyszer is kimentem, mellette még a heti két konditermi edzés is megvolt.

Három nappal a verseny előtt kiírta az órám, hogy csúcsformában vagyok, hát igen jól jött ki a formaidőzítés, az önbizalmamnak mindenesetre jót tett.

A szigetfutás napján csodálatos, napos idő volt, igazi futóidő. A rajt után volt némi emelkedő a pályában, ennek ellenére az első két kilométerem 6 perc alatti lett, vitt a lendület a többiekkel. Igyekeztem tartani egy lendületes tempót, 6:12 – 6:18 közötti átlagokat mentem egészen 9 km-ig, ami jóval gyorsabb, mint amit egyedül, otthon tudok. A pálya nagyon szép volt, tudtam volna pár jól sikerült fotót is készíteni, de ez most nem erről szólt. A sziget hasonló ahhoz, mint amilyen Érden van, ártéri erdő, jól futható földúttal. 9 km-nél esett szét egy kicsit a mozgásom, itt megálltam egy frissítőnél is, valami narancssárga színű dolgot ittam, amit izoitalnak véltem, de teljesen vízize volt.

A 11. km-re még felszívtam magam, azt is behoztam 6:14-re. Sokkal könnyebben ment, mint tavaly a tatai verseny, azon eléggé szenvedtem a második körben, itt egyáltalán nem. A cél előtt még volt egy elég nagy emelkedő, az már nagyon nem esett jól. Megkaptam a vaddisznós érmet, később néztem, hogy igen egyedi farkincája van, mint egy rókának 😊

A hivatalos időm 01:08:58 lett, ami 6:12-es átlagot jelent. Ezzel teljes mértékben elégedett vagyok, már közel három éve nem is reménykedtem hasonló eredményben, nagyon boldog vagyok, hogy most sikerült.

Idén egyetlen versenyen indultam, vasárnap volt a Tatai Tófutás, arra neveztem be néhány héttel ezelőtt. Akkoriban úgy éreztem, hogy kicsit mintha jobban menne a futás, és mivel szerettem volna legalább egy versenyre elmenni az idén, úgy tűnt, itt a megfelelő alkalom.

(Hozzá tartozik az összképhez, hogy nyár elején szedtem egy Nemmondomkianevét cseppet, mert az izom- és ízületi fájdalmaim után való nyomozás során kiderült, hogy Hepatitis E-re pozitív vagyok. Ez amúgy egy hosszú és tanulságos történet a magyar egészségügyről, de most nem ez a célom, hogy ezt megosszam, úgyhogy nem is teszem. Több orvos egyöntetű véleménye szerint a Hepatitis E nem okoz izom és ízületi fájdalmakat, talán az a számlájára írható, hogy nem bírtam a terhelést. A lényeg, hogy a hivatalos orvosi protokoll szerint nem kell kezelni… Hát én mégis kezeltettem, és lehet, hogy lassan, de annak érik be az eredménye. Ha nem a Hepatitis E-t, akkor valami más, ismeretlenül maradt okot sikerült telibe kapnia a Nemmondomkianevét cseppnek. Vagy mindkettőt… Azok után, hogy év elején már nem tudtam edzés után rendesen lenyújtani a fájdalomtól, vagy simán csak leguggolni, most tökéletesen jól vagyok, nem fáj semmim, 10 évvel fiatalabbnak érzem magam. Kicsit félve vagyok optimista, mert olyan régóta csak visszafejlődtem, de most történtek bizakodásra okot adó dolgok.)

A konkrét felkészülésre nem volt sok időm. Nyáron főleg az otthoni 5 km-es körömet futottam, ha jobban ment, akkor 33 perc körüli időt értem el, amikor nem ment jól, akkor 36-ot… elég nagy volt a szórás. Ezen kívül főleg 10 km alatti távokat futottam, 6-ot, 8-at, mikor merre sikerült menni. Mellette jártam a konditerembe heti kétszer, alkalomszerűen bicajoztam, úsztam, kajakoztam. Hétvégente tettem pár futókirándulást is a környéken.

Három héttel a verseny előtt futottam egy 12 km-es „hosszút” a parti gáton 6:31-es átlaggal, amivel tökéletesen elégedett voltam. Utána úgy hozta az élet, hogy két hétvégén bejött két 24 km-es túra, azokból próbáltam úgy kihozni a legtöbbet, hogy annyit futottam közben, amennyit csak tudtam. Az első után brutál izomlázam lett, a másodikat egész jól megúsztam, igaz, megpróbáltam az összes trükköt, amit olvastam a megelőzésről. (BCAA, glutamin, nyújtás, szénhidrátpótlás, ráolvasás stb.) Ezek ugyan túrák, de azért szerintem sokat számítanak, mindkétszer 4 óra 40 perc körüli idővel értem be. Ennyi idő alatt az ember sokat tapasztal arról, hogyan tudja mozgósítani az energiáit, amikor fáradt.

Szerdán az „átmozgató” 4 km is jól ment, még egy 6:01-es ezret is behúztam, azon úgy őszintén meglepődtem.

A versenyre elméletileg minden összeállt, csodálatos futóidő volt, ideális hőmérséklet, profi szervezés, szép környezet. Valahogy mégis nehezen melegedtem be a versenytempóba és -hangulatba. Titokban 6:20-al kezdődő átlagtempóval szerettem volna befutni, nagyon betett a morálomnak, amikor a 4. km csak 6:43 lett. Kicsit itt elengedtem a dolgokat, jó, hát akkor fussunk, lesz amennyi lesz. Elkezdtem nézegetni inkább a tavat meg a környéket, tényleg nagyon szép látvány. Félidőnél kicsit sajnáltam, hogy nem a 7 km-t választottam mégis, nehezemre esett még egy körre elindulni. 8 és 11 km között voltam a leglassabb, igaz, itt frissíteni is megálltam. Utána meg akart előzni egy versenytárs a korcsoportomból, és az kicsit felrázott. Nagyon-nagyon nehezemre esett, de visszaelőztem, és bár jó sokáig közel futott hozzám, a célig nem tudott már befogni.

1 óra 33 perccel értem be, az 6:39-es átlag. Amennyit szerettem volna, annál lassabb, de idén olyan sokszor még az 5 km sem ment ennyivel, úgyhogy semmi okom elégedetlennek lenni. Korosztályban 6. lettem, ha nagyon-nagy csúcsformában futok, lehettem volna 4. is, így igazából ez is mindegy 😊

Maga a verseny nagyon szimpatikus és profi volt, dacára annak, hogy mai viszonylatban olcsónak számított (3000 ft volt a 14 km-re a nevezés). Mindenképp ajánlom, és lehet, hogy én is jövök még, sosem lehet tudni.

Szombaton egy jól sikerült vízitúrán voltunk, Dunabogdánytól Érdig. Ha már nem jött össze a születésnapomra az 50 km-es gyalogtúra, lett belőle vízi 60, ami azért szintén elég szép teljesítmény, még ha nem is ér fel vele teljesen. Majdnem végig szép napos időnk volt, kicsit fújt a szél, de nem volt vészes. A felső szakaszon még be tudtunk menni néhány mellékágba, hogy gyönyörködjünk a vadabb-természetesebb tájban.

Utána megálltunk Leányfalunál egy nem túl barátságos büfénél, aztán Szentendrén szendvicsezni, majd Újpestnél „balatoni hekket” enni. Innen kezdődött a városi szakasz, szerencsére elég nyugis volt. A parlamentnél összekapaszkodtunk, csináltam egy-két képet az albumba. Csodaszép fotótémák mellett haladtunk el egyébként, de akármennyire is stabil ez az orrszarvú hajó, azért nem mertem elővenni a telefont útközben.

A Lágymányosi-öbölnél már látszott, hogy közelít a rossz idő, felélénkült a szél, úgyhogy a tervezett további megállókról lemondtunk, és onnan már hazáig mentünk. Itt már izgalmasabb volt, erősen és összevissza fújt a szél, szerencsére az eső éppen elkerült, és aránylag meleg volt.

Végül pont meglett a 60 km, szerintem ennyit még soha nem eveztem egyben. (Folyásiránnyal lefelé, úgyhogy „így könnyű”)

Két csodaszép vízitúrán is voltam a tavasszal. Egyszer Gemencen, ahol úgy éreztem, hogy korábban a szervezett túrán nem láttam eleget, és Gáborral elmentünk bejárni azt az útvonalat, amit elméletileg a szervezett túrán hirdetnek. Két hajót aránylag könnyű volt átemelni a Gemenci-Holt-Dunába, és kezdődhetett is a háborítatlan természet felfedezése. Néhol kicsit alacsony volt a víz, de még egy festőien szép mellékágba is beeveztünk, ahol megriasztottunk egy csordányi szarvast. Láttunk vaddisznókat, mindenféle madarakat. Kerülgettük a vízbe dőlt fákat, nekem nagyon tetszett az a rész. Utána még megkerültük a Veránka-szigetet, az már nem volt olyan őserdős, de csend volt, szép idő és senki nem járt arra, így megvolt az élmény itt is. Végül 30 km-t evezgettünk, igaz, néhányszor kiszálltunk enni-inni, de szerintem azért szép teljesítmény volt.

Képek itt:

photos.app.goo.gl/e2i9XM35cvHZKCvF9

A másik túra a Tisza-tavon volt, Poroszlóról indultunk, és eveztünk egy szép kört a tavon. Eddig nem tudtam róla sokat, hogy néz ki valójában, kétszer körbebicajoztam már, de onnan azért nem jön úgy „át”.  Igazából most először éreztem azt, hogy igen, itt aztán egyben van minden gyönyörűség, ami egy vízitúrától elvárható. Nyílt víz, széles „utcák”, keskeny egyszemélyes csapások, rejtett belső tavak, nádas, ezer és ezer vízililiom, egyszerűen mesés, nem lehet betelni vele.  Beeveztünk az „Ispán tava” nevű tóba a tó közepén – ez már úgy eleve érdekes dolog – ott aztán végképp „megvett” a környék, kék ég, nádas, vízililiomok mindenhol, csend, béke, nyugalom. Voltak zajosabb részek is, ahol a turisták közlekedtek bérelt csónakokkal, de ide nem szabad nekik bejönni, és nem is tudnak, annyira keskeny a bejáró. Végül 20 km körül eveztünk, igaz, itt csak egyszer tudtunk kiszállni a Tisza parton, a tóban nem nagyon lehet, vagy víz van mindenhol, vagy nád. Visszajövős környék, mindenképpen.

Képek itt:

photos.app.goo.gl/sAMZPxiS5nySg4gA8

Idén tavaszra volt pár merész tervem, de végül annyira rosszul ment a futás, hogy letettem róluk. A heti három futásból egyet úszásra cseréltem, és meglepő, de nagyon élveztem. A bezárás előtti utolsó napon már 2000 métert úsztam, ennyit utoljára tizenéves (kajak)versenyző koromban tudtam leúszni. A heti két konditerem mellett kétszer futottam, így megvolt a heti öt edzésem.

Mindemellett gondoltam végére járok az izomfájdalmaimnak, éppenhogy sikerült megcsináltatnom mindent, mielőtt leállt az élet ezen a fronton is. Ironikus módon 70 ezer forint, és számos vizsgálat után az derült ki, amit elsőre kigugliztam… Fibromyalgia, ami egyfelől jó, mert más súlyos bajok ki lettek zárva, másfelől meg rossz, mert senki nem tudja, mit lehet ezzel kezdeni igazából.

Mindenesetre aláírom, hogy sok minden fejben dől el, mert amióta tudom, hogy nincs semmilyen rejtélyes izombetegségem, egyre jobban megy a futás… Főleg, hogy más nem is maradt, a konditerem zárva, az uszoda zárva, bicajozáshoz/evezéshez most kezd csak jó idő lenni.

Én eddig is egyedül futottam, olyan helyeken, ahol szinte a madár se jár, vagy olyan időben, amikor kevesen vannak az utcán, ez most is így van, és addig megyek is, amíg kifejezetten nem tilos.

Tegnap sikerült 33 perc alá mennem a „házi” 5 km-es körömön, és ez már nekem sikerélmény, nem is olyan régen még a 34 perc körüli idők voltak jellemzőek. És összehasonlíthatatlanul jobban is esik a futás, mint pár hete.

Ha esetleg, talán ez a folyamat ebben az irányban halad tovább, akkor ősszel lehet, hogy kinézek majd egy félmaratont valahol.

Képek most a környékbeli futásaimról vannak, téltől-tavaszig. A klasszikus tárnoki horgásztó, ami minden évszakban különleges, az Anna-hegyi kilátó, a Duna, és a Nyakas-kő környéke.

Az elmúlt hétvégén Hévízen voltunk evezni. Illetve én nem igazán eveztem, főleg fényképeztem 😊

A Hévízi csatornán a vízitúrázás hatósági engedélyes, ráadásul csak novembertől márciusig lehetséges, így bevállaltam, hogy elmegyek egy szervezett túrára. A gemenci tapasztalatokból kiindulva mondtam Gábornak, hogy akkor menjünk a kenuval, éppen elég lesz, ha ő evez, én majd fotózok. Nagyon jól sikerült program volt, szép tiszta napos idő (sajnos majdnem végig szembesütött…) meleg víz, csodás környezet.

A fényképalbum itt tekinthető meg:
photos.app.goo.gl/uC35SiUQiCvc27DL8

Próbáltam összeszedni a gondolataimat egy évértékelőhöz, de nem nagyon jön az ihlet… Az utóbbi években az idén voltam a legkevesebb szervezett futóeseményen (15 év 15 km és a Bratislava Night Run). Futogattam keveset (heti egy-kettőt), főleg nyáron, mert nem nagyon bírom már a meleget. Futogattam többet is, október vége óta azon vagyok, hogy meglegyen a heti három. A tempóm ennek ellenére teljesen kiszámíthatatlan, 6:30 és 7:30 között szinte akármilyen lehet, attól függően, hogy milyen lábbal kelt fel aznap az univerzum… Ezt úgy néha nehéz megemésztenem, mert úgy érzem, beleteszem a munkát, de valahogy mégsem jön az eredménye. Még ha az „eredmény” mondjuk csak annyi lenne, hogy nem futok 7-el kezdődő ezreket, ez szerintem nem nagy elvárás, így 8 évnyi futás után. Három-négy éve még simán lefutottam 20-at 6:15 körüli tempóban, otthon, egyedül. Szóval azt hiszem, hogy az „alázat mindig kifizetődik” jól hangzik, de nem teljesen igaz.

Ma voltam az érdi szilveszteri futáson, tavaly 6:14-es tempóval futottam a 10800 métert, gondoltam, legalább lesz mihez viszonyítanom, mennyire megy idén másképp. Végül is nem panaszkodhatom, 6:18 lett, volt 6 alatti(!!) ezrem is, ez még Pozsonyban sem jött össze szeptemberben. Ha így vesszük, akkor nem is olyan vészes a helyzet, mindenesetre ez most jól jött kis sikerélménynek. Még ha mire célba értem, már majdnem elkezdődött a tombola :D

Nem tudom, másra milyen hatással van a változókor, az 50+ betöltése, nyilván a kutatások nem arra vannak kihegyezve, hogy rosszabbul megy-e a sport… Nekem is voltak idén pajzsmirigyproblémáim, és egy nagyon fura, hónapokig elhúzódó tünetem, izom- és ízületi fájdalmak mindenhol. De annyira, hogy minden nap úgy éreztem magam, mint aki előtte nap lefutott egy félmaratont. A munkahelyen már úgy mentem ki a folyosón a nyomtatóhoz, mint egy robot, fél óra ülés után alig tudtam kikecmeregni az autóból, ilyenek… Igazából csak futás közben nem fájt. Kezdtem ebben felőrlődni lelkileg, mire most az ünnepek előtt kaptam egy szteroid injekciót a könyökömbe (teniszkönyökre). És akkor elmúlt. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy két hónappal ezelőtt jártam egy „varázslónál” akivel pár dolgot helyretettünk a lelkemben, és ő azt mondta, két hónap, mire ez javulni fog… És lőn.

Nekem tulajdonképpen mindegy, mitől lett jobb, most óvatosan reménykedem, hogy nem is jön vissza…

Idén túrázni sem jutottam el túl sokszor, kertészkedtem helyette főleg, volt mit csinálni a ház körül, és az is „testmozgás a jó levegőn” ha úgy vesszük… Cserébe termett sok finom zöldségünk, szépült a kertünk.

A kajakot már nagyon idény végén vettem, néhány dunai és velencei evezés még belefért, de igazából jövőre fogom tudni igazán kihasználni. Most így télen inkább futok, félek a felfázástól, azzal is vagy egy folyamatban lévő ügyem, már a második antibiotikumot szedem, remélem, ez már segít.

Bicajozni is keveset voltunk, néhány Velence kör, és egy Fertő-tavi kirándulás fért bele idén.

Jövő évi tervek konkrétan még nincsenek, lehet, hogy tavasszal lefutok egy félmaratont valahol (csakazértis…) Nyáron szeretnék sokat evezni, túrázni sem lenne rossz kicsit többet, bringázni is…
Majd meglátjuk, miből mennyi fér bele.

Válogattam egy kis fényképalbumot az idei futásaim, túráim és evezéseim közben készült képekből. Ezekből azért látszik, hogy ha az alázat nem is mindig fizetődik ki, "cél az út".

(Lehet telefonon nem jelenik meg az album, de számítógépen igen)

Valahogy sosem volt a listán, hogy egyszer saját hajóm lesz (kajak) de most mégis úgy alakult. Eddig nem nagyon volt rá reális esély, mert a panelban hova is tettem volna egy 5 méter hosszú hajót? Tárolóhelyet kellett volna bérelni neki, ami költség, macera, beértem annyival, hogy néhányszor lementem a volt egyesületembe kicsit evezgetni. De igazából ott sem nagyon vannak felkészülve hobbista felnőttekre, sajnos.

Idén először Gábor hívott meg egy szervezett vízitúrára a Vág folyóra, az elég jól sikerült, utána voltam Gemencen is egy csoporttal. Ezek az élmények visszahozták az érzést, hogy mennyire szeretek evezni, de azt is, hogy a szervezett túrák nem nekem valók.

Közben kiderült, hogy a két és fél év konditerem ellenére gyengék a törzsizmaim, szóval a kajakozás kifejezetten jót tenne nekem.

Ezután kezdtem nézegetni a hirdetéseket, és megakadt a szemem egy „Robe 2” másolat hirdetésen, amibe rögtön beleszerettem. Ez igazából tengeri kajak forma, de normál kormánnyal, olyan lábtámasszal, amihez hozzá vagyok szokva, aránylag könnyű (a túrás műanyag kajakok dögnehezek). Van két tárolórekesze a cuccnak, szóval kisebb vízitúrákra, evezgetésekre ideális.

Sajnos a hirdetett darab már elkelt, de sebaj, megvártam a következő legyártott darabot, és enyém lett a drágaság.

Még a szép időt kihasználva mentem vele a Dunán és a Velencei-tavon is, összebarátkoztunk, stabil, klassz kis hajó. Alig várom a jövő évi vízi szezont, és a közös kalandokat 😊

2017-ben már részt vettem ezen az eseményen, akkor turistáskodás nélkül, csak amolyan jöttünk-futottunk-mentünk módra. Akkor éppen fejlődésben voltam a futásban, a Csonti-féle edzéseket csináltam, és (magamhoz képest) nagyon jónak számító eredménnyel értem célba. (Hivatalosan kerek 58 perc alatt.)

A mostani egy egészen más nap volt, mondaná Micimackó, hobbifutóként csak azért mentem, hogy élvezzem a futást, és összekötöttük egy kis anya-lánya városnézéssel is. Pénteken érkeztünk, az esős idő ellenére sétáltunk az óvárosban és a várban is, ettünk a kedvenc éttermünkben, csináltunk sok fotót, jól éreztük magunkat.

Szombaton az eső miatt a rajthoz csak az utolsó pillanatban mentünk le, nem is kellett sokat várnom az indulásra. Próbáltam lendületes, de még jóleső saját tempót tartani, igyekeztem nem beragadni senki mögé. A megszokott útvonalon mentünk, a vár alatti alagútig párszor eszembe jutott, hogy két éve itt az 5:30-as iramfutókkal tudtam tartani a lépést, nehéz volt eldönteni, hogy ez most milyen érzés. Igazából most sem vettem teljesen lazára, igyekeztem kihozni magamból annyit, amennyit tudtam ahhoz, hogy azért ne fussam el és ne álljak fejre. Így tényleg élveztem is a futást, nézelődtem. Kicsit kevesebb szurkoló volt az eső miatt, mint két éve, de azért akadtak így is. Hangulatos volt az óvárosi rész, szép öreg házak, macskaköves utcák, emiatt szeretem főleg a pozsonyi futásokat.

A hídon futottunk át, amikor a kellemetlen hűvös szélben egy férfi megpróbált belebújni egy esőkabátba, néztem egy ideig, amint trükközik vele. Pont akkor értem utol, amikor sikerült áthúznia a fején, lendületből lehúztam neki a hátán, hogy segítsek, meglepett hangon megköszönte. A kis közjáték feldobott, fel is gyorsultam rögtön. A parkban megpróbált elmenni mellettem egy lány, gondoltam, ez mégis csak egy futóverseny, nem engedtem, meccseltünk kicsit, aztán elém vágott, és lelassított. Pont jött egy bal kanyar, belső íven visszaelőztem, aztán ott hagytam, na azért… A erőbeosztásra nem lehetett panaszom, a 9. kilométerem lett a leggyorsabb, 6:03-as átlaggal.

Mivel addig egyetlen ezrem sem lett 6 perc alatti, nem is kellett rágörcsölnöm az órán belüli eredményre, azért még a célegyenesben belehúztam, aztán bent is voltam a célban. Az órám szerint a táv 10,31 km volt, és az időm 1:04:47, ami 6:17-es átlagot jelent. (Hivatalosan 1:05:33, ez nem tudom, hogy jött ki, én a rajtnál indítottam az órát, és a célban állítottam le.) A korosztályomban 35. lettem, a két évvel ezelőtti eredményemmel 17. lettem volna, most őszintén, van jelentősége?

Az biztos, hogy sokkal jólesőbb futás volt ez, és még így sem érzem azt, hogy ellazáztam volna. Kevesebb vagyok-e most, hogy nem szállok harcba az egyéni csúcsokért? Hány éves korig van egyáltalán értelme hajszolni őket?

Az élmény az enyém, érmet mindenki kap, az életemet nem uralja el a heti három futóedzés, így jut időm másra is, bicajozni, evezni, kertészkedni, túrázni. Vannak ezen az oldalon pozitív dolgok bőven, mégis, az elengedés azért nehéz.

Városnézős képek

Sisa Pista 25

Erre a hétvégére egy Börzsöny túrát választottam, ha nem is Gémes 30, de ugyanott van a rajt, naivan azt hittem, hogy _majdnem_ olyan lesz. Most is bebizonyosodott, hogy „ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz”. Mindkét rendezés csillagos ötös, de az útvonal nem is lehetne különbözőbb.

9:20-kor rajtoltam a diósjenői Boróka-házból. Már a rajtnál is jó benyomást tettek rám a rendezők, pogácsát, limonádét kínáltak. Kaptam térképet, és szöveges leírást is, a térkép eléggé egyértelmű volt, ezért nem is olvasgattam. Zöldön a Csóványosig, na akkor induljunk is. Az elején együtt mentünk egy túratársnővel, még a faluban elkarikázott előttünk egy fekete, 60-80 cm körüli sikló(?), azta mekkora, jegyeztem meg különösebb hűhó nélkül. Ő kicsit csodálkozott, de aztán elkönyvelte, hogy úgy látszik, ilyen gyakran előfordul :)

Egy ideig együtt kapaszkodtunk felfelé, jót beszélgettünk, de aztán én elléptem, mondta ő is, menjek csak a saját tempómban. Az útvonal kitartóan ment felfelé, valahogy úgy voltam vele, mint amikor először mentem fel Dobogókőre, hogy jobbra nézek, eget látok, balra nézek, ott is csak eget látok, de előttem csak hegyek. Később kiderült, hogy az első 8 km-re 734 m szintemelkedés esett, ha fellapoztam volna a szöveges itinert, én is rájöhettem volna, de talán jobb is, hogy nem. 1 óra 48 perc alatt értem fel a Csóványosra, hivatalosan 938 m magasra. Elkönyveltem, hogy még sohasem jártam itt, ezért felmásztam a kilátóba – még 133 lépcsőfok – körbenézni.

A térkép szerint a piroson kellett továbbmenni Királyházáig. Innen nem meglepően a meredek lejtők jelentettek nehézséget, az első elcsúszásra nem is kellett sokat várni a poros, törmelékes lejtőn. Kicsit meghúztam a jobb combom, ez aztán utána fájdogált, nem voltam boldog. Feledtette a nehézségeket a Nagy-Mána csodaszép környéke – itt sem jártam még ezelőtt, nézelődtem, fényképezgettem.

Később volt még egy nagyon meredek szakasz, ott rám nem jellemző módon még kétszer seggreültem, de ahogy elnéztem/hallottam a túratársakat, nem csak én. Leérve megmosakodtam kicsit a patakban, jólesett.
A második ellenőrző pontnál, Királyházánál azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk, háhá… Kezdődött egy olyan meredek felfelé mászás, hogy újfent patakokban kezdett rólam folyni a víz. Elhagytam néhány túratársnőt, az egyik megkérdezte, tudom-e hol vagyunk, azt mondta, azért kérdezi, hogy megjegyezze, soha többet ne jöjjön erre. Hajlamos voltam egyetérteni vele, 800 méter alatt másztunk 174 méter szintet, és ekkor már majdnem 4 órája úton voltunk. Jellemző a terepviszonyokra, hogy 15 km-nél jártunk ekkor, a múlt héten ekkorra már beértem a célba 21 km-en…

Következett egy kicsit nyugalmasabb rész a sárgán, Bugyihót megismertem, ott már jártam ezelőtt. Itt voltak futhatóbb szakaszok, kicsit bele is kocogtam, de nagyon kimerült voltam hozzá, hogy hosszabbakat fussak. A Csánki-kert frissítőpontnál kisebb tömeg verődött össze, több futó, egy nő egy gyerekcsoporttal, megsüvegelendő teljesítmény az alsósnak látszó gyerekektől itt végigmenni.

Most már a sárgán kellett haladni a célig, eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy ez a Gémes 30 eleje, csak a másik irányba. Kicsit nehéz a felfogásom, na. Valamiért azt hittem, hogy ugyanazon a kellemes, kicsit unalmas útvonalon megyünk majd vissza Diósjenőre, mint a Gémes 30-on szoktunk. Na de a VIDE túraszervezői nem szerették volna, ha a túrájukba unalmas elemek vegyülnek, ezért következett a Kámor – lefelé. A kilátásról csináltam pár fotót, az még mindig csodaszép, aztán végleg elengedve azt a tervet, hogy ma itt én még futok, elkezdtem ereszkedni.

Közben még rövid kitérőt kellett tenni a Hugó-villához, ahol volt egy matricás igazolóhely. Ezt a kiszalagozott letérést simán elmulasztottam volna, ha nincsenek túratársak éppen előttem, de így szerencsére begyűjtöttem én is a matricát. Aztán vissza kellett mászni a sárgára, az összes aprószentek felemlegetésével persze, ekkor már nagyon nem esett jól a kapaszkodás.

Újdonságként a sárgán kétszer meg kellett mászni a vadkerítést, ez tavaly még nem volt ott, ez külön színesítette az élményt. A kedvenc rétem következett, a Kun-rét, itt csináltam már több szép fotót is régebben. Újraépítették az összedőlt kilátót, fel is másztam körülnézni, ha már ott vagyok.

Innen már tényleg csak lefelé kellett menni, az utolsó, talán két kilométeren lehetett volna futni is, de akkor már nem volt hozzá különösebb lelkesedésem. Végül 6 óra 46 perc alatt beértem, 27,3 km-t tettem meg ezalatt, 1300 méter szintet küzdöttem le.

A célban később összefutottunk a reggeli túratársnőmmel, ő említette, hogy éppen beért szintidőre, utána gondoltam bele, hogy egy ilyen terepen a 7 órás szintidőt vajon kire találják ki? Én, mint túrázó, gyakorlatilag folyamatosan előzgettem a többieket, engem összesen két túrázó, és a futók értek utol, és én is éppen csak hogy teljesítettem a szintidőt. Ha lementem volna megnézni a Hugó-villánál a barlangot, már necces lett volna. Pihenni gyakorlatilag nem is álltam meg, az összes időveszteséget a Csóványosnál a kilátón, és a fotók készítésével szedtem össze.

Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy a Cserháti tótúrán a 46 km-re 11 óra a szintidő, vajon ez tartható-e nekem? Szerencsére most útközben nem érintett ez a szintidő kérdés, gyakorlatilag meg se néztem, mennyi az annyi, de hát érdekes gondolat.

Maga a túra csillagos ötös volt, a tájékozódás könnyű, mindenre kiterjedő írásos anyag, jó ellátás, kedves rendezők. Mindehhez kemény, de csodaszép útvonal.

Nagyon örülök, hogy nem felejtettem otthon a túrabotot, sokat segített. Rengeteg volt a mászás és a meredek ereszkedés – ezt azért annyira nem szeretem, kevés volt a lankás futható szakasz, de hát ez a Börzsöny. Ami „nem fáj, csak másképp jó”.

Képek: Sisa Pista 25