Elrajtoltunk, próbáltuk tartani a megbeszélt tempót, az elején könnyen ment, sűrű volt még a mezőny, inkább a lassításra kellett figyelnünk. A tóparti szakaszokon direkt gyönyörködtem a látványban, ha már a Balatont kihagytam. Úgy 12 km után éreztem, hogy igen, most jött meg a kedvem ehhez az egészhez. 14 km-nél volt egy nagyobb emelkedő, még szerencse, hogy nem később, mert azt még aránylag jól vettük.
Úgy 17-18-nál kezdtem fáradni, általában ott szoktam, csak eddig ugye legfeljebb félmaratont futottunk, most meg 28-at. Nagyon nem mindegy, hogy 3 km van hátra, vagy 10... Kezdtünk belassulni, a frissítőknél is megálltunk, és ittunk rendesen, én megkóstoltam a gyümölcszselét, amit vittem, olyan volt, mint valami nagyon édes banánpüré. A lassabb tempót még aránylag bírtam, futótársam kérdezte is, hogy rendben vagyok-e, mondtam igen, csak nem bírok gyorsabban futni...
Igazából 20 fölött már az volt a legnagyobb bajom, hogy elkezdett fájni először a térdem, aztán szépen sorban az összes ízületem, amivel valaha is gondom volt futás közben, aztán azok is, amelyikkel sosem volt semmi gondom... Igazán heroikus dolog, amikor az embernek egyszerre fogy el az ereje és fáj mindene... Meglepő módon az izmaim teljesen jól bírták, vagy csak egyszerűen nem tudtam velük foglalkozni a többi bajom mellett.
Aztán ráfordultunk a "célegyenesre" 23-nál, a tónak arra a felére, ahol a cél várt minket. Gondoltam, innen már valahogy négykézláb is, de nagyon nehezen teltek ez az utolsó km-ek, számolgattam, már csak 4, már csak 3,5 már csak 5 kör a 400-as pályán, már csak 800... Aztán a cél, befutóérem, itt kellett volna érezni az eufóriát, hogy megcsináltunk, de az csak este tudatosodott bennem igazán, amikor az érmet nézegettem: "Velencei-tó Agárd 28 km"