Azóta eltelt öt közös edzéssel töltött hónap, és az eddigi tapasztalatok alapján azt kell mondjam, kezd alakulni a dolog, legalábbis sikerült átlépni a téli csigatempón, amit a túledzés váltott ki.
Az őszre sikerült leszerveznünk egy remek kis sorozatot, a harmadik verseny a sorban a pozsonyi éjszakai futás volt. Tulajdonképpen tesztversenynek szántam (az élmény mellett, nyilván) kíváncsi voltam, hogy bírom a versenytempót 10 km-en. Az utolsó „éles” futásom a Garminos 8 km volt nyár elején, ami ugye 5:56-os tempóval sikerült, és áttörést jelentett a túledzés-pihenés-műtét után.
Most úgy konkrét időtervem nem volt, az órán belüli 10-nek már egészen biztosan örültem volna. Ismeretlen város, ismeretlen útvonal, sötét, szóval voltak nehezítő tényezők a dologban.
A rajt előtt egy órával értünk ki a helyszínre, szerencsére a rajtcsomagokat sikerült már a hét közben felvenni, így nem kellett sietnünk. Egy nagy bevásárlóközpont (Eurovea) mellett volt a rajt és a cél, ami elég praktikusnak bizonyult parkolás és mosdók szempontjából.
A magyar szervezők példát vehetnének a pozsonyiaktól, mert a gyülekezés és a rajtzónákba beállás is teljesen rendben és trükközés nélkül ment. Senkit nem láttam, aki nem a saját zónájából próbált volna elindulni, ami a magyar versenyeken rendszeresen előfordul.
Itt némi zavar támadt az erőben, mert kettőnknek kétféle rajtzóna karkötője volt. Őszinte legyek, már nem emlékszem, hogy én neveztem-e mindkettőnket, de az ezer százalék, hogy Gábor már akkor is jobban futott nálam, amikor neveztünk, így direkt biztos nem tettem volna a legutolsó zónába. Na de véletlenül úgy látszik, mégis sikerült valahogy, így nem tudtunk együtt rajtolni. Előtte viccelődtem, hogy nyulazhatna nekem, mert délelőtt lenyomott egy 100 km-es kerékpártúrát a Pilisben, és gondoltam, talán elég fáradt már, na de így kútba esett a nyulazás. És röstellkedhettem is, hogy milyen béna vagyok, hogy beneveztem a futottak még csoportba, hát kínos…
Volt közös bemelegítés, himnusz, utána három hullámban indult el a mintegy 3300 fős mezőny. Az én orrom elé pont beálltak az 5:30-as tempójú iramfutók, tudtam, hogy nekem ez a tempó egészen biztosan gyors, de azért gondoltam, addig tartom velük a lépést, amíg tudom. Két km-ig teljesen jól tudtam velük menni, elfutottunk a vár előtt, majd bekanyarodtunk egy hosszú alagútba, ami kicsit emelkedett is, és levegőtlen is volt. Ott elhagytak a frissen szerzett iramfutó barátaim, maradt a saját tempó. Az alagútból kiérve óvárosi házak között kanyarogtunk, ott már szurkolók is voltak az út mentén, még a kerthelyiségekből is hallatszott biztatás.
A futóútvonalon egy kanyar után akkurátusan letámasztott kerékpár is színesítette a képet :) Az alagút után sikerült magamhoz térnem, újra 6 alatti ezreket futottam, az út mintha lejtett volna, szóval teljesen jól éreztem magam. Az 5 km-es részidőm 27:51 volt, kicsit számolgattam, mennyi lehet ebből a végére, de nem tudtam, hogy a második ötezren mennyi domb vagy ilyesmi lesz. Azt tudtam, hogy átfutunk a hídon oda és vissza is, az mindenképpen lassítani fog.
A hídról kicsit próbáltam nézelődni, milyen Pozsony esti fényben, de nagyrészt a futásra koncentráltam. Sokan voltunk, figyelni kellett, főleg, hogy ne ragadjak be senki mögé, fussam a saját tempómat. A túloldalon egy parkban futottunk, sötét volt, olyan fajta, amikor az ember nem látja, hová lép, azt nem szerettem annyira. Eszembe jutottak a téli esti edzések hasonló körülmények között, brrr….
Volt egy Telekomos sátor, pásztázó fényszórókkal, látványnak menő volt, de elvakított a fénye, amikor rám vetült. Ezrenként mutatta az óra a tempót, még mindig 6 alatti volt, teljesen meg voltam elégedve, jól is éreztem magam. Felfutottunk a hídra visszafelé, egy villamos állt a megállóban üresen, az utasok leszálltak versenyt nézni és szurkolni, hát látszott, hogy ebben a városban szeretik a futóversenyeket, a futókat. Pedig nem voltunk útban neki, a villamospálya a híd közepén volt, elzárva…
Már látszott a túloldalon a kivilágított Eurovea, a cél, úgy saccoltam mégis, hogy kicsit több lesz ez a táv tíznél. Tíznél ránéztem az órára, 56:59-et mutatott, kicsit gyorsítottam, a vége 10,20 km lett, és 58:03 perc, 5:41-es átlagtempóval.
Rengetegen torlódtunk fel a cél után, némi sorbanállás után kaptunk érmet, vizet, energiaitalt, kétféle sört, almát, banánt… Senkit sem érdekelt, ki miből mennyit vesz, igaz, nem nagyon volt hová tenni a szajrét…
Gábor mint egy előkelő angol gentleman jelent meg a találkahelyen egy üveg vízzel. Kiderült, hogy 3 perccel utánam rajtolt, és 2 perccel előttem ért be, szóval még a délelőtti kerékpározás után is túl gyors nyúl lett volna nekem :)
Ennek ellenére nagyon elégedett vagyok az időmmel, nekem magamhoz és a női mezőnyhöz kell mérnem magam. Az órán belüli 10 bőven meglett, a három emelkedő, a sötét, az ismeretlen terep ellenére, és a végén úgy éreztem, hogy nem futottam ki magamból mindent.
A télen nem nagyon bíztam benne, hogy én még valaha is futok órán belüli 10-et, szóval szeretném megköszönni edzőmnek, Csontos Imrének a belém fektetett munkáját, és jelképesen neki ajánlani ezt a versenyt. Igaza lett, az alázat tényleg kifizetődik.